A hét témája

Nyolcvanhét évvel ezelőtt, 1919. január 27-én, hosszú szenvedés után meghalt minden idők egyik legnagyobb magyar költője: Ady Endre. Mindössze negyvenkét éves volt! Költészete, prózai művei – hiszen számos novellát is írt – , hírlapírói munkássága, ragyogó publicisztikái olyan kincsek, amelyeket egy Isten által több talentummal megáldott elme alkotott. Mivel Ady sokak kedves költője, és versei nemegyszer egyházi alkalmakon is elhangzanak – egy-egy verssora akár prédikációban is hallható –, a magyar kultúra napja alkalmából most rá emlékezünk.

Könyvtárnyi irodalom méltatja Adyt. Mi volt a titka? Ameddig lelkébe – költeményei által – beengedett, és ekképpen megfejthető: ember volt, aki lázadt, harcolt, küzdött, szeretett, ölelt, Istenét kutatta-kereste, hitéért harcolt, s fájdalmasan fiatalon tért meg „halál-rokonához”.

Hadd szóljon előbb ő maga. Szerkesztői kérésére ugyanis több ízben is írt életrajzot. Ezekből még egy – talán kevésbé ismert – erénye is kitűnik: remek humorérzéke, öniróniája.

Kedves szerkesztő uram, ma már tudom: öt vagy hat esztendő óta attól koldulok, hogy az évek életrajzképes alakot formáltak belőlem. Csak egy év óta látom világosan, hogy a megöregedés irtózata hajszol szerelemből szerelembe, dacból dacba, szanatóriumból szanatóriumba. De kezdek már megbocsátani az életnek, igyekszem megbocsátani a magam életét, s kezeimet megmosván, küldöm azt a rövid életrajzot, amelyet kívántál. Már úgyse tagadhatom, tehát 1877. november 22-én születtem a Szilágyságban, az Érmelléken, Érmindszent községben. A gyermekkoromról nem tudok nevezetesebbet mondani, mint hogy koraérett, makacs, rossz kölyök voltam, de úgynevezett iskola-szemefénye. (…) Jogásznak mentem Debrecenbe, készülni az apám nagy álmának, a família újrafölemelésének beváltására, a főszolgabíróságra, sőt talán alispánságra Debrecenben. Pesten, még Nagyváradon is neki-nekirugaszkodtam a jog tudományának, a vége az lett, hogy fölcsaptam újságírónak. Nagyváradon már lapot szerkesztettem, de a versírásról akaratosan kezdtem leszokni, s nagy kár, hogy ez mégsem sikerült. Hétéves koromban írtam az első versemet, súlyos ifjúkori bűnöm volt a poézis, lakolnom kellett érette. Nagyváradról egyenesen Párizsba vitt a sorsom, s majdnem kilenc évig éltem éveimet megosztva a pesti redakcióm s a külföldi kóborlás között. (Pesti Futár, 1913. december 25.)

Anyai részről csupa pap, diákos, poétás ember az ősöm, a protestantizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap volt abban a faluban, ahol születtem. (…) Bolond érzékenységet, hamar jelentkezőt, hoztam magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem. (…) De azért verset már írtam akkor, amikor még a nagybetűket nem ismertem: Lajos öcsém egy sárbaeséséről rövid, de pompás gúnyú balladát. Első verses könyvem Kisfaludy Sándor Regékje volt, egy fatális nagynéném adta névnapi ajándékul nyolcéves koromban. (…) Jeles diák voltam, eminens, sőt első eminens, szomorú családi emlékek, dolgok tartottak féken. De panaszok így is voltak reám, s mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. (…) Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen életakarásért vizsgálnak ma fejcsóválva az orvosaim. Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket. (…) (Nyugat, 1909. június 1.)

1900. január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében, és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes, nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. (…) Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat, verset. (…) Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett érni, de nem haltam meg. Holott talán illendőbb lett volna félreértett lírikusként s jó korán megboldogulnom, újságírás-szerelmemmel véglegesen szakítani nem tudtam. (…) Sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulnom egészséget foltozni. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is. (Az Érdekes Újság Dekameronja I., 1913)

Egyelőre szeretnék az élettől még két-három-négy tűrhető esztendőt kizsarolni, s szeretném, ha aludni tudnék. (…) S ha Konried doktor úr a jövő héten már nyugodtabban, biztatóbban nézne reám, miután összevissza vizsgált. (Nyugat, 1909. június 1.)

Végül idézzük fel röviden a nagy költő utolsó napjait. A nagybeteg Ady utolsó, Emil Isaac által készített fényképe a legkülönbözőbb művészeket ihlette meg: például Melocco Miklóst, Juhász Ferencet, Cseh Tamást. Szeméig behúzott fekete kalapja karimája alól néz ki a költő, nyakig kockás szövetkabátjába bugyolálva. A halottak élén című, padon ülő alakot megjelenítő, Melocco Miklós által márványba álmodott szobor a fotónak megfelelően az esendő, halálos beteg költőt jeleníti meg. „Fáj az istent roncsokban látni,/ a kozmosz-szívűt a művén merengni. / Így nem pusztulhat el akárki, / kalapján hervadó virággal” – írta Juhász Ferenc.

Ady 1917 őszétől haláláig a budapesti Veres Pálné utcai lakásban élt, amely ma emlékmúzeum. Decemberben még elment a haladó írók Vörösmarty Akadémiájának alakuló gyűlésére – meg is választották az akadémia első elnökévé–, ott búcsúzott a nyilvánosságtól, az élettől.

Utolsó versét a Nyugat számára, Ignotus kérésére írta Üdvözlet a győzőnek címmel, a világháborúból vesztesként kikerült népe nevében a győztes hatalmaknak. Ady életének utolsó publikációja „nem nagyobb egy névjegynél” – emlékezett Ignotus –, de „a névjegy is óriás írás, ha óriásnak neve van aláírva”. S hogy Ady Endre a magyar és a világirodalom egyik legjelentékenyebb költője, tehetsége, óriása volt, akinek hatása múlhatatlan – ahhoz kétség nem fér.

Látogatóit, barátait a Veres Pálné utcai otthonban fogadta. Sokan fölkeresték. 1918 nyarán megjelent, A halottak élén című verseskötetét már csak alig-alig tudta dedikálni. Ereje elfogyott. Csonttá soványodott, teljesen elgyengült, 39-40 fokos láz gyötörte.

Feljegyezték, hogy nem sokkal halála előtt – valamikor október vagy november folyamán, egy keserves éjszakán – megsemmisítette szeretett kis Bibliáját, amely mindig mindenhol vele volt, s első lapjára régen maga jegyezte fel: „Ady Endre vén diák kedves Bibliája”. Azon az éjszakán ezt írta fel kétségbeesésében a leszakított fedőlapra: „Eli, eli, lamá sabaktani.”

1. január második hetében szállították a városligeti Park, majd a szomszédos Liget Szanatóriumba. Itt érte a halál, 41 éves korában, a szanatóriumi ápolónő nyilatkozata szerint álmában, január 27-én, reggel negyed 9-kor.

Írta és összeállította: Kőháti Dorottya