Evangélikusok

Húsz éve – 1985. december 3-án – ment el, és még mindig heveny módon hiányzik. Sajátos színt képviselt egyénisége, melyre talán az erőteljes nyugalom kifejezés illett leginkább. Voltak indulatai, még inkább érzelmei, de hihetetlenül fegyelmezett, ezért mindig nyugodt volt. Ám nem a flegmák nyugalmával. Erő áradt belőle.

Újonc cserkészként ismertem meg őt. Őrsvezetőm, Moravcsik Gyula a Bagoly őrsöt vezette; korábban pedig a Balogh Péter által irányított Sas őrs tagja volt. Az életkori viszonyokat mutatja, hogy ekkor – 1946-ot írtunk – a nyolcosztályos gimnáziumban én másodikba jártam, Gyula ötödikbe, Péter pedig nyolcadikba.

1. nyarán a paksi háromhetes nagytáborban kezdődött – a nagy korkülönbség ellenére – a barátságunk. Péter volt a főszakács. Ma nehezen érthető, mit jelentett számomra egy-egy karéj kenyér, amelyet valamely többletmunkáért vagy csak szeretetből kaptam. Emlékezetes epizód, amikor egy ízben magam is áldozatul estem a tiszti sátor ravasz kötélzetének. Elbotlottam benne, ezért pedig lehúzás járt. Verték a tiszt urak rendesen a fenekemet – ehhez képest szinte kellemes volt, amikor Péter ráejtette hatalmas mancsát: ez nem fájt, de a szemben álló tiszt karjába repített. Véget is ért rögtön a ceremónia.

A téli szünetben a cserkészcsapat szertárának rendbehozatalában segédkeztem Péternek.

Ezt követően már felnőttkorunkból vannak emlékeim. Akkor kezdtem az orvosegyetemet, amikor ő befejezte. Szikével és csipesszel, no meg számos hasznos tanáccsal látott el. Kapcsolatunk ekkor már az egyházi ifjúsági együttlétekre alapozódott. Ő a Fasorban, én a Deák téren kaptam feladatot, de főleg őmiatta jártam a Fasorba is.

Szigorló orvosként a három hónapos belgyógyászat-gyakorlatot Péter osztályán töltöttem el a Rókusban. Hagyott önállóan dolgozni, saját kórtermem volt, de sokat tanított. Orvostudományra, életre. Ezer százalékig kielégítette azt az ideált, hogy ugyanaz az ember volt a munkában, hivatásban, családban, egyházban.

Segítségét egy kevéssé viszonozni tudtam, amikor már a Kórélettani Intézet tanársegédjeként közreműködtem kandidátusi disszertációja kísérleteiben. Ez is inkább számomra volt megtisztelő; büszke vagyok közös közleményeinkre.

Végigkísértem a felkészültségének megfelelő állás megszerzését célzó törekvéseit. Bár tudása, elismertsége egyértelmű volt, „csak” vidéki – igaz, megyei vezető – kórházban kaphatott osztályvezető belgyógyász főorvosi állást. Kollégái, betegei őszintén tisztelték, sőt szerették is. Korai eltávozásában, betegségében a sok kényszerű alkalmazkodás, a magára erőltetett fegyelem bizonyosan szerepet játszott.

Máig gyászolom.

Frenkl Róbert