Keresztény szemmel

Minden úgy kezdődött, hogy kipakoltunk. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenünk van. A folyosón dobozok sorakoztak, és hiába próbáltam szelektálni, selejtezni, egyre csak gyűlt a rengeteg holmi, amelyet át kell menteni az építkezésen túli távoli világba. Persze csak átmeneti állapotról van szó – mondogattam biztatásképpen, de azért valahogy melankolikussá tett a kiürült szobák látványa. Ronda volt már ez a tengelici parókia, penészes, korhadozó, de itt laktunk. Most meg a dobozokban.

Egyedül a gyerekek repdesnek az udvaron izgatott örömmel. Néha kicsit segítenek, de főleg rohangálással töltik az időt. „A gyülekezeti teremben fogunk lakni” – újságolják mindenkinek lelkesen. Halkan teszem csak hozzá, kicsit fohásszerűen: remélem, nem sokáig…

A nagy pakolásban persze hiába igyekeztem minden idegszálammal koncentrálni és logikus helyekre rakodni a dolgokat, valahogy reménytelennek tetszett, hogy bármi fontosat megtaláljunk, amikor szükség lenne rá. Nem tudom, miért, de szemmel is jól látható helyekre került valamennyi plüssmackó, szövőkeret, pizsamatartó baba, az összes télikabátunk és mindhárom rádiónk – bár áram nem mindig van a felújítási munkák miatt –, viszont sehol sem találom a például a hajszárítót. Most mindent felforgatok a hitvány jószágért, mert ha holnapig nem kerül elő, kénytelenek leszünk kölcsönkérni egyet.

Kölcsönkértünk egyet. Párom diadalmasan hozta haza a kincset, én kicsit szégyenkezve raktam helyükre éppen a kis harisnyanadrágokat. S hát valami szokatlanul hajlíthatatlan akadt a kezembe. Ott lapult a szemtelen hajszárító, és pimaszul vigyorgott.

– Megvan! – kiáltottam fel mégis győzelmesen, hisz azért megkerült, ha nem is tegnap, ha nem is keresés közben, de mégis.

Anna lányom szánalommal mér végig:

– Ja, ezt kerested? Miért nem szóltál, megmondtam volna, hova tettem…

Egy csapat férfi nekigyürkőzött, és kiszedte a szobákból az elkorhadt hajópadló maradékát. Alatta csak homok van. Az üres szobákban szellőztetni kell a penészes falakat, minden ajtó, ablak tárva-nyitva. Fütyül a szél. A hontalanság halvány érzése együttérzőbbé tesz a hajléktalanok iránt.

Mától konyhánk sincs. Ettől a helytől váltam meg legnehezebben. Talán mert van egy kis konyhatündérszerű vonás a jellememben, szeretek tenni-venni, sütni-főzni, keverni-kavarni, és mindehhez mindig is ez a szép tágas konyha volt a legalkalmasabb hely. Jó, tudom, már tönkrement, ronda, az ajtók régen nem csukódnak, az ablakon befütyül a szél, viszont minden kéznél volt.

„Most is kéznél lesz” – vigasztalgat a párom, és szépen áttelepíti főhadiszállásom féltett kincseit az ideiglenesen nyári konyhává előléptetett garázsba. Ez egyben az étkezőnk is. A csavarhúzók, kombinált fogók és egyéb – férfiak számára oly értékes – kütyük között megkapok néhány polcot a fűszerek, tészták és edények számára. A kitelepített ősökre gondolok, és próbálom hálás szívvel fogadni az új helyzetet. Szűk hely, de hát majd legfeljebb kinn eszünk az udvaron, elvégre nyár van. A gyerekek sikítoznak örömükben. Végül is a természet lágy ölén romantikus lehet.

A természet lágy ölén nem valami romantikus fogadtatásban részesültünk. Első alkalommal egy madár tisztelte le az asztalra kirakott tányérokat, másodszor a szél fújta szerteszét a holminkat, harmadszorra meg az eső zúdult a nyakunkba. Benn kucorgunk, és hallgatjuk a szakadó zápor egyhangú zaját. Meg valami mintha rágna is. Vannak ilyen nagy ronda fekete bogarak, állítólag azok mocorognak ilyen hangosan. Remélem.

Az eső kitartóan zuhog, és valami elsuhant mellettem, amikor kinyitottam a tésztás dobozt. Hosszú farka van, kerek pocakja, és sikítanom kell tőle. Bár legalább az megnyugtató, hogy csak egy van belőle. Megkértem a páromat, tegyen ki csapdát. Estére benn is csücsült a kis szürke egér koma a befőttesüveg alján. Gyanakodva méregettük egymást. Érdekes, nekem valahogy nagyobbnak tűnt még délben, meg kövérebbnek is. „Mert mindig túlzol” – csóválta a fejét szakértően a párom. Aztán lefényképezte az egeret.

Az eső még mindig esik. Lehet, hogy valami földrengés következtében elcsúsztak a világrészek, és mi a trópusi esőerdők helyére keveredtünk. Mindenesetre így nem jönnek a kőművesek sem, minden áll, és a homok aljú, ablaktalan szobákon át meglehetősen kellemetlen a fürdőszobába sétálni.

Az ebédfőzéshez tojásra volt szükségem, és a tartóból egy fényes szemű kis rágcsáló pislogott rám érdeklődve.

– Hess! – próbáltam rávezetni, hogy mi nem egy fajhoz tartozunk, de sajnos úgy döntött, megszelídít. Vagyis nem fél tőlem, én meg tőle igen. Szégyen a futás, de hasznos. A befőttesüveg a fél dióval visszakerült. Estére újabb kis rab pislogott kifelé belőle. A gyerekek sírva könyörögtek, hogy ne bántsuk. De végül távollétükben átsegítettük a mennyei éléskamrákhoz.

„Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.” (Zsolt 23,6; Károli-fordítás) Mi is hosszú ideig lakunk az Úr gyülekezeti termében. De valahogy én nem vagyok ettől olyan lelkes, mint Dávid. Talán mert neki nem kellett az egerektől hemzsegő garázsban főznie…

A lányok tegnap este imádkoztak a kőműves bácsikért, és azok ma reggel meg is jelentek. Végre halad a munka. Eddig csak bontás volt, most már omlás is. Az ajtók, ablakok fölötti boltívek zuhogtak le sorban. Ahol nem, ott nagyot fohászkodtunk. Hogy miknek nem tanul meg örülni az ember! Ja, és a plafon is leszakadt egy helyen. Épp akkora a lyuk, mint a kőműves, aki fentről kipróbálta, elég erős-e. De mindenki él, a többi meg majd alakul. A nap is süt, minden fényesebb, reménytelibb.

Este, amikor fürödni mentem, egy macska nagyságú illető zúgott le a lyukon át, és a sötétben fújva, prüszkölve támadt rám. Mikor felé léptem, megrettent, és menekülés közben beszorult a folyosón felejtett árva cipősszekrény mögé. Reggel nyestszőrt találtunk azon a helyen. Szegény hogy megrémülhetett! Lehet, hogy még nálam is jobban.

A megfogott egerek száma nyolc. Lehet, hogy a végére értünk? Reménykedem, mert az utolsó a kövér volt. Talán vemhes is. Közben folyik a munka. Mindenki segíteni akar. Jönnek férfiak, cipekednek, tisztogatják, rakosgatják a téglát, kevergetik a maltert, vakargatják a falakat, meg én nem is értem, mi mindent csinálnak. Porosan, jókedvűen tesznek-vesznek. Illene őket megkínálni, de sütni most képtelenség. Aztán jött egy néni, aki menni is alig tud. Azt mondta, ő is segíteni szeretne. Nagyon zavarba hozott. Inkább neki kellene segíteni, de hát mosolyog, komolyan gondolja, hogy ő itt… Tétován vonok vállat, ő meg már húzza is ki a táskájából a süteménnyel teli tálcát. Jut a gyerekeknek is belőle. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy angyal. De még így is lehet, hogy az.

A megfogott egerek száma tizenkettő. A legkisebbünk négyéves lett. A szülinapját a garázsban ünnepeljük. Vásárolt tortalapot töltöttem meg kézzel kevergetett krémmel. Áram nem mindig van, szóval gyorsan meg kell enni. Kicsit ronda, meg a hely se túl romantikus, időközben mindenfélét ide kellett menteni. Zsúfoltan vagyunk, de azért van torta. Aztán mire felkészülünk a nagy ünnepre, megjelenik egy gyülekezeti tag még egy tortával:

– Gondoltam, most nem tudtok sütni, és hát ünnep van…

Majdnem elbőgtem magam.

A hűtőben találtam lefagyasztott sütit. Gyorsan olvad, hisz végre nyár van valóban. A gipszkartont szabó, felrakó brigád jókedvűen dolgozó tagjainak örömmel rakom tálcára. Csak a pék hoz zavarba, ő ezerszer jobbat tud sütni persze. De nem látszik rajta. Hála Istennek.

Este sok a szúnyog. Talán a riasztógyertya fénye vonzza őket? Most a fürdőszobába nem lehet bemenni. A gyerekek örülnek a „kosznapnak”, de én azért megcsutakolom őket lavórban állva.

– Anyu, hogy te miket tudsz kitalálni?! – csóválják a fejüket felháborodottan.

El se hinnék, hogy mi még így fürödtünk valaha. Közben feladtam az egerek számolását. Majd csak elfogynak.

Az új ablakok gyönyörűek, az ajtók is, és lehet majd őket zárni. Kezdek felemelkedni a melankóliából. Közben munkához látott a festők csapata is. Fütyörészve mászkálnak a létrával, a lányaim irigységgel vegyes tisztelettel bámulják őket. A mi létránkon ki is próbálják a trükköt. Nagyobb esés nélkül megúsztuk. Megjegyzem, Anna lányunk négyévnyi életében ez az első nyár csonttörés nélkül.

Száradunk. Meg várjuk a padlót lerakó csapatot. Közben repül az idő, táborra készülünk, és már csak tíz nap. Istenem, ugye nem felejtetted el? Tudod, már említettem…

Száradunk. Várunk. Ma berepült egy madár a lakásba. Izgultam, de a falnak semmi bántódása nem esett. Már csak a gyerekeink maszatos kezét ússzák meg – legalább az átadásig.

Száradunk. Várunk. Türelmetlenek vagyunk.

Száradunk. Várunk. Morgunk. Nem fogunk elkészülni. Biztos, hogy nem. Tuti.

Várunk. Biztos száradunk is, de ez most már senkit nem érdekel. Hol vannak már a burkolók?

Megérkeztek. Illetve el is mentek. Mire megetettem a lányokat a garázsban, már végeztek is. Erre vártunk ennyit? És akkor most rá lehet lépni? Meghatódva nézegetjük, próbálgatjuk immáron kész lakásunkat, amely természetesen még csupa törmelék és festékfolt és berakatlan ajtó és kongó üresség.

De lendülünk. A barátaink is megjelennek, és súrolunk, lapátolunk, pókokat űzünk, és felmosunk. Aztán rakodunk és rakodunk rendületlenül. Az udvaron hét gyerek visong. Néha segítenek egy kicsit. Csak tudnám, mit hova raktak. A konyhában megcseréltük a hűtőt meg az egyik bútorelemet. Reggelente bambán és értetlenül bámulom a nagy barna valamit, és percekig keresem rajta a hűtő ajtaját. De így szebb. Majd megszokom.

Lassan a helyére kerül minden. Pár dolog a dobozokban marad, ráér. Én a folyosót súrolom, benn a barátnőm mosogat. Kinn a másik barátnőm füvet nyír. Hátul a harmadik barátnőm pakol. Holnap kezdődik a tábor. Istenem, hát kész lettünk mégis…

Füller Tímea