Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 3.

Újra meg újra hangsúlyozzuk: az adventben megjelent Liturgikus könyv (LK) lehetőségeket kínál. Többről van azonban szó, mint a szerzők és szerkesztők által kínált gazdagabb liturgikus anyagról. A liturgia lényege szerint nem azon alapul, hogy mit várnak tőle, hogy mire van érdeklődés, kereslet. Az istentisztelet mindig az Úristen gazdag kínálata. Ő keres meg igéjével, szeretetével, neki van mondanivalója számunkra, neki van bőven áldása az áldatlan világban élő gyermekei számára.

A Liturgikus könyv gazdagabb lehetőséget kínál az igeolvasásra. Az eddigi két olvasmány helyett alkalom nyílik arra, hogy három összefüggő bibliai szakasz csendüljön fel az igeliturgiában. Nem feledhetjük azt sem, hogy nem csak ez a két vagy három olvasmány szólaltat meg bibliai szövegeket az istentisztelet folyamán. A zsoltárban, a kegyelemhirdetésben, a Kyrie mondataiban, az áldó formulákban, a responzumokban, sőt egyes imádságokban is felhangzik szentírási idézet. Az összefüggő igeolvasás azonban más funkciót tölt be. Abban segít, arra indít, hogy el tudjunk mélyedni egy-egy bibliai szakasz gazdag tartalmában, belső összefüggéseiben. Tanítást ad, hogy életutunkat miként járhatjuk Isten tetszésére. Int azzal, hogy törvényében életünk visszásságaira mutat rá. Táplál úgy, hogy az élet kenyeréből nem csupán morzsákat, hanem egy nagy szeletet ad tányérunkra. Örömhírt közöl azáltal, hogy Isten drága szeretetét, mindennél értékesebb kegyelmét tárja elénk.

Nem üres formalitás tehát, ha bibliai szakaszok az eddiginél is nagyobb számban kerülnek elénk. Tudom, hogy nem a mennyiség a döntő, mégis az a kereszténység évezredes tapasztalata, hogy jó, ha minél nagyobb mértékben kitesszük magunkat az ige hatásának. (A nap sugarai is akkor érik el az embert, ha kimegy az árnyékból, és kiteszi magát a sugárzásnak…) Hogy miként „működik” az ige, nem tudjuk. Ott és akkor, ahol és amikor Istennek tetszik, élővé teszi számunkra az írott és hallott szót, s megszólal benne.

Igére van szükségünk. A legnagyobb büntetés, ha az Isten hallgat. Márta és Mária evangéliumi története, amelyben arról esik szó, hogy mi is az az egyetlen dolog, amely valójában szükséges (Lk 10,38–42), arra késztet bennünket, hogy minden lehetőséget megragadjunk az ige olvasására és hallgatására. Fontosabb ez bármi másnál. Valójában csak erre az egyre van szükségünk. Az életet jelentő igére, az élet Igéjére. A LK céljának és feladatának érezte, hogy ehhez az istentisztelet medrének formálásával is hozzásegítsen. Egyben jelzés ez arra, hogy az ige egyházában egyre nagyobb súlya kell, hogy legyen az istentiszteleten is az ige hallgatásának. Tudom, hogy itt nem egyszerűen számokról van szó, mégis, a kétfókuszú liturgiában, ahol az ige és a szentség egységére építünk, nem mellékes, hogy az olvasott ige milyen súllyal jelenik meg.

Evangélikusok számára fontos, hogy hitünk gyakorlásában, Istenre figyelésünkben a teljes Szentírást tartjuk a kezünkben. Amikor értelmezzük az igét, akkor is a teljes Szentírásra figyelünk. A liturgia világa mindig jelekben, jelzésekben mutatja meg ezeket a gondolatokat, magatartási alapokat. A LK három olvasmánya – vagyis hogy olvasunk az Ószövetségből, olvasunk az apostoli levelek egyikéből, és mindig olvasunk az evangéliumból – éppen ezt jelzi.

A Szentírás önmagát magyarázza – tartották reformátor eleink. Ha nemcsak egy-egy mottót vagy önkényesen kiragadott szakaszt olvasunk, hanem a Szentírás több részletét is egymás mellé helyezzük, az értelme is könnyebben megnyílik előttünk. Ha az evangélium előtt megszólal az üdvösségtörténet ószövetségi háttere, ha a jézusi szavak és az evangéliumi történetek után megszólalnak az apostol konkrét következtetéseket és feladatokat megfogalmazó szavai, akkor nem csupán Isten mai szolgájának magyarázatai hangzanak el, hanem az igehirdetés, az élő igemegszólaltatás része az, hogy a Szentírás önmagát is magyarázza.

Nem kötelező – hangzott a Liturgikus könyv sok részletével és egészével kapcsolatban. Ez itt is igaz. Lehetséges az eddigi gyakorlat követése is, az, hogy az istentiszteleten egy olvasmány és egy igehirdetési alapige hangzik. De lehetséges az is, hogy egy szakasszal (és egyben egy műfajjal) gazdagabb legyen az olvasmányok rendje.

A fent felsorolt indokok talán biztatást adnak arra, hogy a kereszténység ősi gyakorlatába csatlakozva bőségesebb olvasmányrenddel tartsuk istentiszteleteinket. (Minden egyes kis lehetőséget kihasználva, hogy Isten „szóhoz jusson”.) Ott pedig, ahol az időkeretek vagy más szempontok arra késztetnek, hogy rövidebb rendet használjunk, tegyük ezt, természetes módon, hiszen szabadságunk erre is adva van.

Hafenscher Károly (ifj.)