Evangélikusok

„…emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.” (Jn 4,35) Amikor tüdőműtétem után feltettem magamnak a kérdést: „Mi végre tetted ezt velem, Uram?” – a kórházlelkészi szolgálatot nyitotta meg előttem Isten. Felkészülésemet segítették a dr. Böszörményi Dalma által vezetett hospice-tanfolyamok. A szolgálat végzésére vonatkozó hivatalos megbízást Harmati Béla püspökömtől kaptam a pesti oldal kórházaiba.

Nem hiszem, hogy véletlenül alakult úgy, hogy első szolgálati helyem a BM-kórház onkológiai osztálya lett, ahol természetesen nem volt hagyománya a lelkészi szolgálatnak. Először a nővérekkel, majd az orvosokkal alakult ki gyümölcsöző kapcsolatom. Nemegyszer otthon kerestek telefonon, és hívtak súlyos beteghez. Felhívták a figyelmemet konkrétan egy-egy beteg lelki igényére, amely – ahogyan egy nővér fogalmazott – akkor is aktuális, ha a beteg nem tudja kifejezni. Keresztelő és úrvacsora jelezte biztatásul, hogy munkám nem hiábavaló itt sem az Úrban.

Isten különös intézkedése folytán az elmúlt esztendőben kilenc alkalommal voltam a BM-kórház betege. Így már nem az ágytól ágyig való szolgálatom dominált, hanem a jelenlétem, hiszen Isten befektetett a betegek közé. Az orvosok többször leleményes szeretetükkel segítettek át krízishelyzeteken. A BM-kórház II. belgyógyászati osztályától ezért nem köszön el a kórházlelkész, de megköszöni lelkiismeretes, gondos munkájukat.

Minden kórháznak más a lelke, mások a lelkigondozói szolgálat lehetőségei. Az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben – egyedülállóan a budapesti kórházak közül – működik egy lelkigondozói csapat dr. Egri László kézsebész, lelkigondozó, római katolikus diakónus vezetésével. Hálás vagyok Istennek, hogy tagja lehettem ennek a csapatnak. Kéthetenként jöttünk össze tízen-tizenketten esetmegbeszélésre, imádkozásra. Sokat jelentett, hogy volt ennek a közösségnek egy, a hívogatás szolgálatát végző nőtagja – Iza –, aki minden vasárnap reggel végigjárta a kórtermeket, hívogatott a szentmisére, és felírta azokat, akik mozgáskorlátozottak, ezért mozgatásukhoz segítséget kérnek. Végül felhívta a figyelmet: van a kórháznak evangélikus lelkigondozó szolgálata, jelentkezzenek, akik igénylik. Nagyon nagy segítség volt számomra, hogy ezeket a neveket a portán már hétfőn átvehettem, és tudtam, kik várják a látogatásomat.

A Péterfy Sándor utcai kórházban a lelkigondozói munkám nélkülözhetetlen segítője volt Sárika, az organikus neurológiai osztály kedves főnővére. Csütörtök délután összegyűjtötte betegeit, és kézen fogva hozta őket az áhítatokra. Istentiszteletünkön volt néhány kintről bejáró beteg is. A fasori református gyülekezethez tartozó presbiter, László felkészülten helyettesített az igeszolgálatban, amikor én kórházban feküdtem.

Fontos figyelnünk az egyházatyák figyelmeztetésére: „Kegyelem, ha valaki végezheti a beteglátogatás szolgálatát. Aki nem látogat meg egy beteg testvért, gyilkosa annak, aki viszont jól látogat meg egy beteget, elvette szenvedésének hatodrészét.”

Amikor a kórházlelkész elköszön, felmerül benne a kérdés: „Mikor és mit rontottam el?” Régi evangéliumi énekkel biztatom magam: „Van még számomra is bocsánat…”

Hiszem, hogy még szükség van rám.

Bolla Árpád