A hét témája

A Petőfi Irodalmi Múzeumban január 20-án a magyar kultúra napja alkalmából előadással emlékeztek meg a Himnusz születéséről. Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész A Himnusz hazai nyelveken – néhány adalék fordításainak történetéhez címmel tartott előadást, majd Holics László zongoraművész mutatta be a Himnusz zenei aspektusait.

Kiss Gy. Csaba kandidátus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének docense többek között a nemzeti jelképek és mítoszok kutatásával foglalkozik. Előadásában azt vizsgálta, hogy miként fordították le nemzeti himnuszunkat a Nagy-Magyarország területén élt népek nyelvére.

Egy szlovák történész, Elena Mannová azt írta egyik munkájában, hogy a magyar himnuszt nem fordították le a nemzetiségek nyelvére, ezért magyarul kellett énekelniük. Ha nem tették, akkor büntetést kaptak. Ez a Himnusznak egyfajta negatív hagyománya a velünk élő nemzetiségek történetében.

Kiss Gy. Csaba rávilágított, hogy ez valóban gyakran megesett, ám az igazsághoz tartozik az is, hogy a népiskolákban nemzetiségi nyelveken tanulhattak a nebulók, és Trianon után a nemzetiségek körében is akadtak erős hungarustudattal rendelkező egyének – főleg az olaszok és a németek körében –, akik nemegyszer irredenta versekkel adtak hangot ezen érzéseiknek.

Az előadó hangsúlyozta, hogy számtalan olyan nemzetiségi népiskolai olvasókönyv maradt ránk, amelyben megtalálható az adott nyelvre fordított Himnusz. Eddig elsősorban a német fordításokkal foglalkozott a kutatás, de a Fiume környékén élő olaszok is készítettek ilyet. Antonio Fonda fiumei pedagógus például kötelességének tartotta a magyar irodalom terjesztését. Magyar tankönyveket és irodalmi műveket fordított, többek között Madách Tragédiáját és a Himnuszt is.

Elena Mannová fentebb idézett állításával szemben szlovák nyelven is létezett Himnusz-fordítás, amelyet Margócsy József evangélikus lelkész készített. Margócsy Albertirsán, Kecskeméten, majd Losoncon szolgált, és a hungarustudatot akarta erősíteni a hazai szlovákságban. Fordításának minősége kifogásolható ugyan, ám ez az egyetlen eddig ismert szlovák fordítás.

Mind ez idáig egyetlen horvát fordítást ismerünk, amelyre egy 1939-es horvát tankönyvben bukkantak, ám szerzője ismeretlen. Érdekes viszont, hogy fennmaradt egy szlovén fordítás is. A Zala és Vas megyében élő szlovének sajátos regionális kultúrát és nyelvet alakítottak ki, amely jelentősen különbözik a stájerországi és krajnai nyelvi normától. Ők a vendek, akik magyar ortográfiával írnak, és többségükben evangélikusok. Kardos János evangélikus lelkész szintén számos magyar irodalmi művet fordított anyanyelvére – például a Toldit. Az ő színvonalas Himnusz-fordítását találták meg egy 1940-ben megjelent szlovén evangélikus kalendáriumban. Létezik azonban egy egészen új szlovén fordítás is, amely 2004-ben látott napvilágot Suzanna Guoth szombathelyi szlovén tanárnő tollából.

Kiss Gy. Csaba előadása befejezéseként kitért arra, hogy számtalan nemzetiségi irodalmi műben szerepel úgy a Himnusz, mint a magyar elnyomás jelképe. Az 1907-es iskolatörvény után a gyerekeknek valóban magyarul kellett énekelniük a Himnuszt, és tanfelügyelő ellenőrizte, hogy a nemzetiségi tanító saját érzületét megtagadva valóban megtanította-e a diákoknak. Így vált a Himnusz számukra a magyarosítási kényszer jelképévé.

De a Himnusz utóéletéhez tartozik az is, hogy a Trianon utáni utódállamok területén élő magyarok nem énekelhették nemzeti éneküket, és ha titokban erre mégis sor került, néhány óra múlva már csendőrök faggatták a „bűnösöket”. Kiss Gy. Csaba hangsúlyozta, hogy ezt a két tradíciót együtt kell szemlélni.

A Himnusz-fordításokról szóló referátum után Holics László a mű zenei aspektusairól beszélt. Előadásában kifejtette, hogy az európai himnuszok többsége a 18–19. században keletkezett, kivéve a háromszáz éves angol és az ezer esztendősnél idősebb japán himnuszt.

Három csoportba oszthatjuk a himnuszokat: az elsőbe tartoznak azok a művek, amelyek méltóságteljes, áhítatos, imaszerű dallamok. Ilyen például a finn, a svéd, az angol, a német, az osztrák, a cseh és a magyar himnusz. A második csoportba tartoznak azok, amelyek lendületesek, indulószerűek, mint a francia, az olasz vagy a vatikáni. Végül a harmadik csoportot azok alkotják, amelyek játékos, táncos lejtésűek, mint a spanyol, a lengyel, a szlovák vagy az izraeli himnusz. Előfordul, hogy egy országnak két himnusza is van: néphimnusz és királyhimnusz (például Dánia, Nagy-Britannia esetében). Gyakori a himnusz melletti nemzeti induló. Az egyesült államokbeli John Brown, az osztrák Radetzky-Marsch vagy a magyar Rákóczi-induló vetekedik az állami himnusz elfogadottságával…

Eleinknek a 19. századig nem volt kanonizált himnuszuk, de nemzeti énekként, imaként szólaltatták meg a 18. században keletkezett „Boldogasszony anyánk…” kezdetű egyházi népéneket. Azonban 1797-ben Joseph Haydn – fölbuzdulva a brit himnusz népszerűségén – Lorenz Leopold Haschka versére megalkotta az osztrák császárhimnuszt, amely így a mi himnuszunk is lett, hiszen ekkor egy államtestben éltünk az osztrákokkal.

Himnuszunk történetében a következő állomást az jelentette, hogy Bartay Andrásban – a pesti Nemzeti Színház akkori igazgatójában – felötlött, jó lenne, ha nekünk is lenne néphimnuszunk. Pályázatot hirdetett a Regélő Pesti Divatlap 1844. március 3-i számában. A kiírás szövege így hangzott: „…ez évben 20 arany pálya díjat tűz ki a legjobb népmelódiáért – Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve.” A zsűri 1844. június 15-én hozta meg a döntését. „A pályaművek közt több igen jeles találtatik, s kritikán alatti egy sincs.” A zsűri egyhangúlag Erkel Ferenc művét ítélte a legjobbnak; hat pályázó kapott dicséretet, többek között Egressy Béni is, aki az előző évben a Szózat megzenésítésével pályadíjat nyert.

2000-ben a millenniumra a budai ciszterciek Szent Alberik kórusa és a MÁV Szimfonikus Zenekar Somogyváry Ákos vezényletével CD-re énekelt, játszott ötöt a pályázatra beérkezett munkák közül. Holics László előadása közben részleteket játszott be ezekből, majd magyarázta a hallottakat. Hangulatában két kategória különíthető el közöttük: az egyik vállalja a Kölcsey szövegéből kiérződő tragédiát, és zeneileg is ezt támasztja alá, míg a másik fittyet hány a szövegre, és pozitív kisugárzású zenét alkot a bécsi klasszika és a magyar palotás stílusában.

Holics László rámutatott, hogy Erkel egyedit alkotott, hiszen fölvállalja a tragédiát, a súlyos múlt fájdalmát, zenéjének mégis pozitív üzenete van. Megfogalmazza azt a hitet, hogy mégis felül tudunk kerekedni a borzalmakon. Erkel zenéje annyira tökéletes, hogy egyetlen hangot sem érdemes elmozdítani a helyéről. Zenéje eggyé válik a szöveggel, összefonódik vele, minden szót pontosan jelenít meg.

A pesti Nemzeti Színház 1844. július 2-án mutatta be a közönségnek a pályázatra beérkezett műveket. Az előadás előtt és a felvonások között az érdeklődők meghallgathatták Erkel művét és a dicséretet kapott alkotásokat. A legnagyobb tetszést Erkel feldolgozása aratta.

Jánosi Vali