Keresztutak

„Ó, mesebeli Afrika…” – szól a régi sláger egy sora. Ez jutott eszembe, amikor Sárszentlőrincre vonatoztam. Interjúalanyom ugyanis, akit a kis Tolna megyei faluban fölkerestem, a forró éghajlatú földrész szülötte: kenyai fiatalember. Kennedy Juma Ongoro szeptember vége óta él a településen – misszionáriusként.

– Hogyan került Magyarországra, Sárszentlőrincre?

– Van egy amerikai szervezet, amely önkénteseket küld a világ minden tájára. Egy rokonom dolgozik ott szervezőként, ő hívta fel a figyelmemet a lehetőségre. Ezen a szervezeten keresztül bárki egyénileg pályázhat, vallásra való tekintet nélkül. Mindössze az a feltétel, hogy az utazást a jelentkező tudja fizetni. Az elhelyezkedésben ők segítenek, az ellátást, a szállást is biztosítják.

– A pályázó választja ki, hogy hova szeretne menni?

–Többféle lehetőséget felkínálnak; nagyobb esélye annak a jelentkezőnek van, aki a „missziós területek” közül Magyarországot vagy valamelyik kelet-európai országot választja.

– Van-e olyan kritérium, amely kizáró oknak számít? Esetleg korhatár?

– Azoknak az önkénteseknek, akik Kenyába szeretnének menni, szigorú rostán kell átmenniük. Aki Kenyából jön ide, azzal csak elbeszélgetnek. Mindenképpen fiatalnak kell lenni, de a kora miatt még nem utasítottak vissza senkit.

– Kérem, pár szóban mutatkozzon be lapunk olvasóinak.

– Egy kis faluban születtem, az egyetemet Nairobiban végeztem. Ezután egy távolabbi kisvárosban dolgoztam matematika–fizika szakos tanárként egy középiskolában. Két fiú- és négy lánytestvérem van, én vagyok a legfiatalabb. Kettő kivételével a többiek már családot alapítottak. Egyik sem tervezi, hogy önkéntesként misszióba menjen valahová. Az édesanyám vallásos, ő szolgált nekem példával. Adventista vagyok, minden szombaton megyek templomba.

– Hogyan jut eszébe egy kenyai fiatalembernek, hogy Magyarországra menjen cigányokhoz misszióba?

– A cigányok sorsát nem ismertem. Az volt a szándékom, hogy elmenjek egy évre, és segítsek a szegényeknek. Ez tulajdonképpen egy szélesebb, távlati tervnek a része. A Bibliát olvasva azt tanulhatjuk, hogy a szeretet törvénye azt mondja: menjünk, és segítsünk a rászorulóknak, a gyengébbeknek.

– Milyen tervei vannak arra az időre, amíg itt van?

– Közvetlen, rövid távú tervem az, hogy a cigányokon segítsek. Nincsenek anyagi javaim, amelyeket odaadhatnék, nem is ez a célom. Inkább próbálom a világról és a saját magukról alkotott képüket egy kicsit megváltoztatni.

– Hogyan képzeli el ezt? Hiszen nem beszél magyarul… Az első és legfontosabb lépés talán a nyelv megtanulása lenne, hogy könnyebben tudjon kommunikálni, nem?

– A faluban már tudják, hogy hozzám bármivel fordulhatnak, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek, és mivel minden emberi teremtményben megvan a kommunikációra való képesség, így aztán elboldogulunk. Na és én is folyamatosan, mindennap tanulok valamit.

– Konkrétan mit tud tenni ezeknek az embereknek az érdekében? Szép dolog beszélgetni a Bibliáról, Istenről, de valami kézzelfogható eredménye vajon lesz-e annak, hogy itt tevékenykedik?

– Az Isten eszközként használ bennünket. Mi megtesszük, ami tőlünk telik, de hogy mi fog történni, az az Úr kezében van.

– Az egy év letelte után visszamegy Kenyába, vagy itt marad?

– 2006 júniusáig tart itt a szolgálatom. Pillanatnyilag az a tervem, hogy hazamegyek, de elképzelhető, hogy az Úr másképpen képzeli el az életemet. Lehet, hogy már holnap olyan dolog történik, ami megváltoztatja a szépen felépített tervemet. Soha nem tudhatjuk, hogy mi következik ránk.

– Mondana pár szót a kenyaiak vallási életéről?

– Mintegy nyolcvan százalékuk keresztény, ennek fele protestáns. Nem tudom az ottani helyzetet a magyar rendszerrel összehasonlítani, mert nem ismerem az itteni egyházak működését, de nálunk a keresztények többségükben elkötelezett keresztények.

– Úgy tudom, hogy a lakosság körülbelül tíz százaléka szunnita muzulmán. Velük milyen a kapcsolat? Vannak konfliktusok, vagy jól megférnek egymással keresztények és muszlimok?

– Azokban az országokban, ahol keresztény a többség, nincs probléma, így nálunk sincs gond az együttéléssel. A keresztényeknek nem okoz nehézséget, nem ellenkezik az elveikkel az, hogy más vallású kisebbségekkel éljenek együtt. Probléma inkább a muzulmán többségű országokban van, mert a muzulmánok azok, akik a keresztényeket arra akarják kényszeríteni, hogy megtagadják a hitüket, és a muszlim szokásoknak megfelelően éljenek.

– Mi a helyzet a törzsi vallásokkal?

– Kenyában negyvenkét törzs van. Vallási szempontok szerint igazából nem lehet őket felosztani. Nincs már önálló törzsi vallás, ők általában a keresztény hitet vallják, a keresztény egyház alá tartoznak. Persze fellelhetők kisebb közösségek, szekták is, de ezeket nem tartjuk számon külön vallásként.

– Kenyában milyen korosztályból kerülnek ki a templomba járók? Nálunk sajnos az a jellemző, hogy inkább a középkorúak és az idősebbek járnak istentiszteletre…

– Ahová én járok, az egy körülbelül kétezres közösség, ennek nyolcvan százaléka fiatal. Kenyában a népesség mintegy hatvanöt százaléka egyébként is fiatal, a családokban általában öt-hat gyermek van.

– Abban az elhatározásában, hogy önkéntesként eljön otthonról, befolyásolta-e a családja?

– Nálunk anyám vallásos, de mivel felnőtt vagyok, ebbe nem szólt bele sem ő, sem senki más. A saját döntésem volt. Sokat imádkoztam, tanácsot kértem, hogy miként legyen, hiszen számomra ez ugrás volt az ismeretlenbe. Tulajdonképpen nagyon nagy kockázatot vállaltam. Roszszul is elsülhetett volna ez a dolog.

– Hallott esetleg rossz híreket, voltak rossz tapasztalatai?

– Rövid időre találkoztam csak más önkéntesekkel, nem nagyon tudtunk hosszasan beszélgetni. A döntő fontosságú kérdésekben nem panaszkodott senki sem. Az étkezési szokások, a kulturális különbségek okoztak beilleszkedési gondokat, de senki nem bánta meg, hogy vállalta a szolgálatot.

– Látott-e már valamit az országból?

– Nem nagyon. A repülőről leszállva egyenesen ide jöttem, Sárszentlőrincre. Voltam egy szemináriumon Budapesten, de városnézés nem szerepelt a programban. Azért egy kicsit sétáltunk, így elképzelésem van arról, hogy néz ki a főváros.

Maga a rendezvény egy roma szeminárium volt. Önkéntesek számoltak be arról, hogy mit láttak, mit tettek eddig, és milyen terveik vannak. A református egyház szervezte, és nemcsak Magyarországon tevékenykedő misszionáriusok jöttek, hanem Ukrajnában, Romániában dolgozók is.

– Részt vesz-e egyházi alkalmakon?

– Igen, eljárok rendezvényekre. Többször vittek már Paksra, ahol működik egy adventista közösség. Az egyik tag beszél angolul, így nem okoz gondot a kommunikáció. Aztán jártunk Vajtán is a Golgota gyülekezet alkalmain. Ott a többség amerikai, tehát az előadások angolul folynak, és magyar fordításban is hallhatók. Ezek az esték, beszélgetések segítenek a beilleszkedésben, a lelki feltöltődésben.

– Nem nehéz itt Önnek egyedül?

– Kenyában is egyedül éltem, de mivel itt a közvetlen szomszédaimmal sem tudok beszélgetni, ez megnehezíti a dolgomat. Azonban együtt tudok élni a problémával, és nem keseredem el. Jól érzem magam. Különben sem vagyok teljesen egyedül, hiszen az Úr velem van!

Czakó Krisztina