Keresztény szemmel

Egy évvel ezelőtt e hasábokon Hátrébb az agarakkal címmel írtam személyes élményeim kapcsán arról, hogy miképpen válik egyre feszültebbé az egyházakat övező közhangulat, miként radikalizálódnak és merevednek meg az álláspontok mind az egyházakkal szemben álló, mind az egyházias oldalon. Akkor sem voltak már illúzióim, nem hittem, legfeljebb reméltem, hogy még időben mindenki jobb belátásra jut, sikerül visszatérni legalább a racionális párbeszédhez. Mindez azonban csak hiú remény maradt, diskurzusnak nyoma sincs, jó esetben kinyilatkoztatások, rosszabb esetben nyilvános sértegetések uralják a közbeszédet.

A jelenség nemcsak az egyház és állam viszonyában tapasztalható. Egyre harsányabb minden megnyilatkozás, a kereskedelmi televízió- és rádiócsatornák – olykor sajnos a közszolgálatiak is – ontják magukból a még csak viccesnek sem mondható blődlit; a politikusok magánéleti eltévelyedései vagy akár csak családi ügyei már komolyabb médiumokban is egyre nagyobb teret kapnak; ilyen-olyan úgynevezett sztárok traktálnak minket a bölcsességeikkel; egyre kevesebb a komolyan vehető megszólalás. Zoológiai ismereteim ugyan igen szerények, de agarakra már egy cím erejéig se gondolnék – az agár ugyanis elegáns, jól nevelhető állat…

A kesergést azonban nem érdemes túlzásba vinni, hiszen nem vezet sehová. Sajnos az sem segít a jelenségek orvoslásában, ha ájtatos arccal felháborodásunknak adunk hangot. Az egyre szaporodó egyházellenes megnyilatkozásoknak és tetteknek ugyanis éppen az a céljuk, hogy megerősítsék az egyházakkal kapcsolatban sajnos nem új keletű, ráadásul nem is mindig alaptalan sztereotípiákat.

Az elmúlt hetekben számos reakció jelent meg például a Magyar Katolikus Püspöki Kar január 1-jei körlevelére, mely imaévet hirdetett meg a nemzet lelki megújulásáért. A kritikusok, akik közül a legtöbben mindig megszólalnak, ha a történelmi egyházakat lehet ostorozni, általában az apokaliptikus hangvételt és a politikai elfogultságot kérik számon.

Iványi Gábor, Majsai Tamás, Fazekas Csaba, Gábor György és társaik ügyesen forgatják a tollat, ráadásul alternatív egyházias hátterükkel, vallásfilozófiai, teológiai felkészültségükkel még azok számára is meggyőzőek lehetnek, akik az „Isten igen, egyház nem” mottóval a „maguk módján vallásos” kategóriába sorolhatók. Nevezett szerzők általában úgy írnak az egyházakat érintő kérdésekről, hogy az olvasónak ne maradjanak kétségei: a történelmi egyházak és a jelenlegi parlamenti ellenzék legalábbis egy követ fújnak. Az egyházakkal kapcsolatos kormányzati döntéseket ugyanakkor nemigen kommentálják. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte címmel az MTA – Gábor Györgyöt is a munkatársai között tudó – Filozófiai Kutatóintézete több mint hetvenmillió forintot nyert el az oktatási miniszter által felügyelt Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal 2005. évi pályázatán. Ennyi pénzből gondtalanul lehet a jövőben a minden bizonnyal értékes tudományos publikációk mellett enyhén szólva tendenciózus publicisztikákat is írni. Ez persze nem baj, de nem árt, ha ismerjük a viszonyokat.

Nem csak az anyagilag támogatott kritikusok miatt nincsenek ugyanakkor könnyű helyzetben azok, akiknek manapság egyházi dokumentumokat kell megfogalmazniuk. A katolikus körlevél olvastán – a teológiai különbségeket most figyelmen kívül hagyva – nehéz kételkedni az írás jó szándékában, társadalmi diagnózisának alapvető helyességében, a közös imádság égető szükségességében. Még akkor is, ha mindnyájan ismerünk személyes és közösségi sikertörténeteket, népességcsökkenésünk, közösségi életünk elsivatagosodása és mindaz, amiről a bevezetőben írtam, indokolttá teszi az aggodalmat.

Az egyházi dokumentumok megírásának nehézsége azonban inkább abban áll, hogy egyszerre kell a buzgó hívekhez és az elvilágiasodott tömegekhez szólni.

Templomos ember természetesnek veszi a „reménytelenség bűnéről és a csüggedés kísértéséről” szóló veretes fejtegetéseket, de képzeljük csak el, hogyan csengenek e szavak egy mégoly művelt, nem hívő, de talán istenkereső fiatal technokrata fülében. A Blikken élő, Csaó, Darwin!-t néző, Sláger rádiót hallgató tömegekről már ne is beszéljünk! A kritikusoknak tehát nincs nehéz dolguk, ha – ráadásul egyes fordulatokat célirányosan kiragadva – az egyház ódivatúságára igyekeznek rávilágítani.

A korszerű fogalmazás, a cinikus és ravasz közélet, valamint a modern média működési módjának ismerete nélkül az egyházak sem tudják betölteni küldetésüket. Ezért is volt fontos döntés egyházunk életében, hogy az újságírás dolgaiban is jártas püspököt választottunk meg.

A körlevelet ért politikai vád szintén nem meglepő, logikája jól ismert. Ha baloldali kormányzás idején egy egyházi dokumentum negatív társadalmi jelenségekre hívja fel a figyelmet, akkor úgymond az ellenzék szekerét tolja. Fontos leszögezni: minden olyan követelés jogos, mely az egyházakon számon kéri a pártpolitikai semlegességet. A kritikus megnyilatkozások egybeesését azonban hiba lenne ez utóbbi megsértéseként értékelni, még a választási év hajnalán is.

A katolikus körlevél visszhangja kapcsán könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a kritikus hang nemcsak a katolikus egyháznak, hanem általában a történelmi egyházaknak szól. Aligha gondolhatjuk ugyanis, hogy a kritikusok többsége – vagy különösen a szélesebb közvélemény – tekintettel lenne a felekezeti különbségekre. Egy-egy ilyen akció kapcsán bizony együtt sírunk, együtt nevetünk a többi történelmi egyházzal. Ettől az akaratlan sorsközösségtől nem lehet egykönnyen megszabadulni, amint ezt az egyházi iskolák támogatásának ügye kapcsán tett, nem igazán szerencsés országos felügyelői kísérlet is ékesen bizonyította. Fontos, hogy egy viszonylag kis egyház ügyeljen a saját szellemi igényességére és önállóságára, de bizonyos helyzetekben hasznos és szükséges is a katolikus és református testvéreinkkel összehangolt cselekvés. A mostani helyzet ilyen.

A közbeszéd eldurvulása ugyanis egy újabb, eddig ilyen mértékben nem tapasztalt elemmel bővült. Nemcsak a politikusok magánéletével kapcsolatos diszkréció a múlté, hanem legbensőbb, legszemélyesebb megnyilatkozásunk, az Úrtól tanult imádság is a politikai médiakampány prédájává vált. Míg a katolikus körlevél kritikájával vagy általában az egyházi megnyilatkozásokkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a nagyobb közérthetőség érdekében némi könnyedség, általános nyelvi környezetünkhöz való alkalmazkodás, ha tetszik a korszellem javító szándékú tudomásulvétele javallt, a Szabad Demokraták Szövetségének országszerte látható „Jöjjön el az én országom!” feliratú plakátja és www.azenorszagom.hu című honlapja nem tűr meg semmiféle jóindulatú interpretációt.

Nem érdemes azon merengeni, hogy tudatosan egyházellenes politikai tartalomról van-e szó vagy „csupán” egy vakmerő reklámszakember blikkfangosnak hitt ötletéről. Zéró tolerancia: a Miatyánkkal nem szórakozunk! Egyébként akkor sem, ha történetesen egy kereszténydemokrata mozgalom akarná akár betű szerint idézni az imádság szövegét a hirdetéseiben. Akkor sem, ha címet keresnek egy mostanság mozikba kerülő filmhez, és valahogy a Mianyánk kivan jut a forgalmazók eszébe. S bár nagy a kísértés, de akkor sem, ha ennek a cikknek keresünk címet, és a szabad demokraták által megalkotott parafrázis logikáját követve a www.szabaditsalakmegagonosztol.hu jut az eszünkbe!

Ezúttal is óvakodjunk a sommás kritikától, ne essünk abba a hibába, hogy az SZDSZ-es médiakampányt egyszerűen „odatesszük a többi közé”, az egyházias körökben „a gaz liberálisokról” gyakorta hallható szólamokhoz.

Tekintettel arra, hogy e sorok írója néhány éven át a Friedrich Naumann evangélikus lelkészről és politikusról elnevezett német liberális alapítvány hazai képviselője volt, talán ésszerű, ha a szabadelvű logika szerint próbáljuk megfogalmazni a Miatyánk „nem rendeltetésszerű használatával” kapcsolatos kritikát.

Fontos leszögezni: jelen esetben nem a szabad demokraták egyházfinanszírozási koncepciójáról beszélünk, mert az olyan, amilyen, de egy észérvekkel folyó vita egyik kiindulópontjának minden további nélkül tekinthető.

A liberális gondolat, a szabadság eszméje értékes része a magyar történelmi hagyománynak, egy demokratikus ország demokratikus pártja programjában pedig akár radikálisan liberális nézeteket is vallhat, függetlenül attól, hogy azok mennyire alkalmazhatók egy adott ország viszonyaira. Ennek megkérdőjelezése általában nem vezet jóra.

A kérdés tehát sokkal inkább az, hogy ha a liberális állam – helyesen – elvárja az egyházaktól a pártpolitikai semlegességet, akkor egy párt miért akarja tudatosan és főleg látványosan kirekeszteni választóinak táborából mindazokat, akik hitben élnek, és az Istennel folytatott meghitt párbeszédük mindennapos eszköze az Úrtól tanult imádság. Nem világos, hogy miért kell ilyen radikális eszközökkel megosztó kampányt folytatni, hacsak nem azért, mert a párt már nem is igazán akar másokat mobilizálni, mint akik e nyegle hívószóra válaszolnak.

Mindenki számára tanulsággal forgatható könyv a Századvég Kiadó gondozásában a Modern ideológiák sorozatban 1993-ban megjelent Magyar liberalizmus című kötet (szerkesztette: Tőkéczki László). Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös József, Jászi Oszkár, Tisza István, Herczeg Ferenc, Vázsonyi Vilmos és még sokak írásai a liberalizmus hazai letéteményeseinek gondolatgazdagságát és retorikai képességeit dokumentálják. A magyar liberális hagyomány is igen sokszínű, érdemes tehát témánk kapcsán két, egymástól lényegesen eltérő irányultságú szabadelvű politikus, illetve író, publicista gondolataiból idézni.

Vázsonyi Vilmos, aki a Nemzeti Demokrata Párt soraiban az egyik legtekintélyesebb ellenzéki politikus volt a tízes-húszas években, így fogalmaz egy 1912-es parlamenti felszólalásában: „A vallást, amelyre ezek a kis penicilusukkal törnek, mintha valaki a Himalájából szelne le földdarabkákat és apró kis játékszertalyigával, szent jeleket vetve maga körül, hordaná el a törmeléket, hogy »nesze néked Himalája, íme megadtam neked!« A vallást nevezzük bárminek, nevezzük miszticizmusnak, babonának, félelemnek az ismeretlentől, félelemnek a jövendőtől… reszketésnek attól, hogy lábaink alatt meginoghat a szilárd föld, nevezzük bárminek, kiirthatatlan érzés, és esztelen az, aki az Istent detronizálni akarja. Tisztelt Uraim, a vallás nekünk nem akadályunk a demokrata tanok hirdetésében, a vallás nekünk erőforrásunk, szemben a vallás néhány hűtlen szolgájával is, ezt az erőforrást mi magunktól el nem vethetjük.” A parlamenti jegyzőkönyv szerint Vázsonyi felszólalását többször is lelkes éljenzés szakította meg.

Herczeg Ferenc, a termékeny és népszerű író 1911-ben így fogalmaz: „Ma már a szélső liberálisok is belátják… hogy a klerikális ballon soha nem dagadt volna olyan nagyra, és sohasem emelkedett volna olyan magasra, ha nem látja el a szükséges gázzal a radikalizmus.” Ez a belátás mostanság mintha kevéssé lenne tapasztalható. A ballonok itt is, ott is csak emelkednek, az agarak – vagy mik – meg továbbra sem hátrálnak.

Prőhle Gergely