Élő víz
Megtérés
Egy ismerősöm súlyos betegségen esett át. A veszélyes, gyakran végzetes következményekkel járó szívbetegség kis híján most is tragédiát okozott. Az életerős, termetes, örökmozgó, tettre kész ember, aki csak nemrég lépett túl az ötvenen, a klinikai halál állapotába került. Mivel az esemény éppen kórházban, kezelés közben következett be, sikerült időben visszahozni, vagyis agyi károsodás nélkül úszta meg az újraélesztést. Igaz, utána – félelmei miatt – hosszabb ideig pszichológus segítségére szorult, mégsem rossz élményként élte meg a különleges „utazást”.
Találkozásunkkor hosszasan faggattam, s ő szívesen mesélte el a történteket. „Olyan különös volt” – mondta. „Nem fájt semmi, nagy csönd volt és fényesség, mintha egy vakítóan fehér szobában jártam volna, amelynek a közepén orvosok álltak körbe egy embert – vélhetően engem. S láttam, ahogy megmentenek. Minden nyugodt, tiszta és világos volt. Közben pedig egy film pergett le előttem: jelenetek az életemből.”
Ismerősöm világéletében – a „közönséges földi halandók” számára – rejtélyes munkát végzett. Olyat, amelyről korábban nem volt tanácsos, mostanság pedig nem illendő érdeklődni. Nemcsak megtermett alkata, rövidre nyírt haja és elengedhetetlen napszemüvege emlékeztet olcsó akciófilmek ügynökeire, de titokzatos útjai, felfedhetetlen foglalkozása, engedéllyel magánál tartott fegyvere is mind azt sejtik, hogy valóban nem célszerű érdeklődni munkahelyéről, hivatásáról. Csinált, amit csinált, most nyugdíjasként a föld legjámborabb lakójává szelídült, s nemcsak kiváló társasági ember, de aligha tud tőle bárki is olyat kérni, amit – ha módjában áll – ne teljesítene.
Múltjának és lezajlott betegségének ismeretében már vártam, hogy nekiszegezhessem a kérdést. Ha valaki ilyen életet élt, napi munkájában számtalan veszéllyel nézett szembe, egy rendszer és ideológia elkötelezett híve volt, távozása után meg kis híján jobblétre szenderül – szóval ennyi mindennel a háta mögött nem lenne-e itt az ideje „másfelé elindulnia”, nem kellene-e más alapra helyeznie hátralévő életét?
Ő nem lepődött meg a kérdésen, én azonban elcsodálkoztam azon, hogy milyen egyértelműek voltak a számára a homályos, tapogatózó mondatok. Látszott, hogy foglalkozott már a gondolattal, azonnal készen volt a felkészült válasszal: „Tényleg elgondolkoztam az eddigi életemen, és amin korábban csak nevettem, vagy amivel egyszerűen nem törődtem, most megérintett, s már egyáltalán nem tartom lehetetlennek. Tényleg lehet, hogy van valaki, aki vigyázott rám, figyelte az eseményeket. Igaz, amikor »odaát voltam«, nem találkoztam senkivel, de mintha abban a nagy nyugalomban nem lettem volna egyedül. Olyan biztosnak és biztonságosnak tűnt minden. S tudod, megvallom, már nem tűnik ostoba elmaradottságnak a vallás, mint eddig” – tette hozzá a maga egyszerű módján, kicsit lehalkítva a hangját.
Tudjuk, hogy hitünket ingyen, ajándékba kapjuk, az Úr végtelen kegyelméből, de azt is tudnunk kell, hogy a befogadás, „a kapu kitárása” igenis a mi feladatunk, s hatalmas hibát követ el, aki halogatja elvégezni a reábízottakat.
Ismerősöm – úgy tűnik – feleszmélt.
Gyarmati Gábor