A vasárnap igéje

VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP – Mt 17,1–9

Bár egyik evangélista sem jelöli meg a helyszínt, az ősi hagyomány szerint a Tábór-hegyen történt, hogy Jézus isteni természetét láthatóvá tette a kiválasztott három tanítvány előtt.

A leírhatatlan leírására az evangélista a metamorfó igét használja, amelynek főnevesült alakja a metamorfózis, latinul transfiguratio. Alakváltás – mondhatnánk magyarul –, de az eredeti kifejezés jelentése gazdagabb. A görög-hellén gondolkodás szerint a forma nem csupán hordozója a tartalomnak, hanem kifejezője is. A hegyen a három tanítvány előtt szemmel látható módon Isten nyilvánul meg, Isten fejezi ki magát az ember Jézusban. Péter, János és Jakab kézzelfogható bizonyítékot kap, hogy az ember Jézus nem választható el Istentől: ahol ő van, ott Isten és Isten mennyei világa akkor is jelen van, amikor az öt érzékszerv ebből semmit sem tapasztal.

Az évszázadokkal korábban elhunyt Mózes és Illés Jézus dicsőségének fényéből lép elő, mintegy igazolva Pál apostolt, aki ezt írja: „…a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.” (Kol 3,3.4) Luther is Krisztus megdicsőülésének történetét kommentálja, amikor azt állítja, hogy Isten mindenkori szentjei – az ószövetségiek és az újszövetségiek – Krisztusban elrejtve élnek nemcsak földi életükben, de testi haláluk után is. Élnek, mert számukra Isten és Krisztus jelenléte valós életet jelent. Ez az élet nem hasonlítható a végítéletet váró szunnyadáshoz vagy álomhoz, mint 16. századi magyar reformátoraink némelyike vallja: „Dormiunt sancti” – „Alusznak a szentek”. A mindenkori szentek valóságosan részesei Krisztus isteni életének, és miként Illés és Mózes a három tanítvány szeme láttára tette, szüntelenül kommunikálnak vele.

Miért kellett a három kiválasztott tanítványnak minderről ilyen közvetlen bizonyosságot nyernie? A kimondatlan feleletről nem hagy kétséget a történetnek az evangélium szerkezetében elfoglalt helye. Máté szerint Jézus ezután kezd nyíltan beszélni a rá váró szenvedésről és kereszthalálról. A tanítványoknak meg kellene érteniük, hogy amikor majd Mesterük szemük láttára vívja gyötrelmes haláltusáját a Gecsemáné kertjében, és arcát a félelemtől véres verejték borítja el, ugyanaz a Krisztus lesz előttük, akit a Tábór hegyén isteni dicsőségében szemléltek. Amikor majd a főpapok, Heródes, Pilátus és a római katonák gúnyt űznek belőle, őt akkor is ugyanúgy át fogja hatni Isten dicsőségének fénye, és ugyanúgy körülöleli őt Isten mennyei világa, mint ahogy a Tábór-hegyen látták, csak földi tekintet előtt akkor ez nem lesz nyilvánvaló. És amikor hallani fogják, hogy a Golgota keresztjéről a 22. zsoltár szavával kiált Istenhez: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem”, tudniuk kell, hogy Isten válasza erre a kiáltásra akkor is ugyanaz a mennyei szózat, amit a Tábór-hegyen hallhattak, noha ott és akkor emberi fül a mennyei Atya Fia melletti tanúságtételét nem lesz képes meghallani. Ott és akkor, a kereszt gyötrelmei közt még maga Jézus sem hallja majd, bár ez a szózat ott is, akkor is zengeni fog, hiszen az Atya igéje időn kívüli, idő fölötti és örök: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!”

És bár nagypénteken déltől három óráig emberi szem csak félelmetes sötétséget láthat a Golgota hegyén, ennek a sötétségnek a leple mögött akkor is ott ragyog a Tábór-hegyi dicsőség fénye, és ebben a fényben ott lesz Mózes és Illés is a többi szenttel és a tizenkét angyallégióval együtt, bár egyikük sem fog az eseményekbe avatkozni, mert az isteni terv szerint nem szabad, hogy látványos csoda történjen. Az nem a látványos csodák órája lesz. Ott és akkor, a Golgota hegyén a halott Krisztusban fogja kinyilatkoztatni magát az élő Isten. Ezáltal a kereszten függő halott Krisztus életforrás lesz mindazok számára, akik a Golgotáról mellüket verve, igaz bűnbánattal térnek haza, akiknek szíve a római százados hitvallását visszhangozza: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) Mert az isteni terv szerint Krisztusnak meg kell halnia ahhoz, hogy a mennyei szózat földi emberek ajkán, halált és kárhozatot érdemlő bűnösök ajkán csendüljön fel, hogy végre közösségre lépjenek azzal, aki halálában is élő, sőt maga az Élet, akiről húsvét hajnalán ki fog derülni, hogy nincs helye a holtak között, nincs helye a sírban, aki menynyei trónusáról csak azért szállt le közénk, a holtak világába, hogy kiragadja a bűn halálából azokat, akiket az ő keresztje magához vonz, akik köré gyűlnek, hogy halálában mint Isten Fiát magasztalják.

Ha belátjuk, hogy bűneink miatt halottak vagyunk, akkor ott és csak ott, a Golgota keresztje alatt beléphetünk az Életbe, és örök helyünk a holtában is élő Krisztus dicsőségének fénykörében lesz.

Véghelyi Antal