Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 4.

A liturgia lélektanához és dramaturgiájához hozzátartozik többek közt az állandóság és az ismétlés. Attól érzi magát otthonosan a benne részt vevő, hogy ismer bizonyos mindig visszatérő szövegeket, s amikor azok felcsendülnek, akkor az ismertségük egyfajta biztonságérzettel tölti el a szolgálattevőt éppúgy, mint a hallgató gyülekezeti tagot. A legismertebb szövegek közé tartozik az úrvacsora szerzési igéje. Egy szó azonban megváltozott benne. S ez sokaknak feltűnt.

Többen megkerestek azzal a kérdéssel, és a Fraternet nevű levelezőlistán is téma volt, hogy miért használja a Liturgikus könyv a szerzési igében a megszokott pohár helyett a kehely szót. „Igyatok ebből mindnyájan, e kehely az új szövetség az én véremben.” Miért a változtatás, mi volt olyan fontos, hogy egy megszokott kifejezést lecseréljünk?

A latin fordításban itt a calix szó szerepel; ez kelyhet jelent. De tényleg inkább ez felel meg az eredetinek, nem pedig a pohár? Fordítási lehetőségek kérdéséről lenne szó csupán?

Természetesen a szövegen senki sem merne változtatni, hiszen a legszentebb szavakról van szó, Krisztus Urunk szavairól, aki az úrvacsora életet jelentő ajándékát kínálta nekünk. Ma is az ő hatalmas szava szólal meg a kenyér és a bor felett úgy, hogy reformátor eleinkkel és a bizonyságtevők fellegével együtt valljuk, hogy abban a kenyérben és borban maga Krisztus van jelen valóságosan.

A megszokott magyar fordítás a pohár szót használja. Vette a poharat, hálát adott, tanítványainak adta… Érdemes azonban arra gondolni, hogy milyen vacsora volt ez, milyen étkezésen vettek részt a tanítványok. Ha egy hétköznapi vacsora lett volna, amely azután ünnepivé emelkedik, azt mondhatnánk, hogy helyes a pohár szó használata. A vacsorákon pohárból ittak. Itt azonban különleges vacsoráról van szó, a páskavacsoráról, amely az Ószövetség népének legszentebb ünnepéhez kapcsolódott. Ez az ünnep Isten szabadítására emlékeztetett, és azt tette újra élővé. Az emlékezés Isten egykori nagy tetteinek nem csupán felelevenítése, hanem megelevenítése, jelenvalóvá tétele. Azért ülték az ünnepet, hogy Isten népe újra meg újra átélje és hálaadással nyugtázza Isten nagy tetteit. (Lásd a bibliaolvasó Útmutató múlt heti igéjét: „Jertek és lássátok Isten tetteit!”) És ezen a vacsorán nem egy szokványos pohár került az asztalra, hanem az ünnepi kehely.

A széderesti előkészületről így olvasunk az Omzsa Haggadában: „Az ünnepi asztalt még naplemente előtt megterítjük. Gyöngéd, gondos szeretettel csinosítjuk, díszítjük. Minden résztvevő elé boroskelyhet helyezünk. Az asztal közepén az ünnepi gyertyák között Élijáhu próféta jelképes serlege áll…”

Minden valószínűség szerint Jézus ezt a serleget, Élijáhu (Illés) próféta serlegét adta körbe nagycsütörtök estéjén.

Egy másik zsidó leírás szerint: „A pészachesti széder során négy pohár bort iszunk, amelyek a megváltás Tórában olvasható kifejezéseinek – »kivezetlek benneteket, megmentelek titeket…, megváltalak titeket…, népemmé fogadlak titeket« – felelnek meg. Mózes második könyve (6,6–7) a megváltás négy aspektusát írja le. A megváltás négy aspektusát magunkba kell inni…”

Az úrvacsorai kehely számunkra is a megváltás kelyhe. Krisztus értünk kiontott vére, az Élet itala van benne. Nem a mulandó élet itala, azt nap mint nap megszokott poharunkból isszuk. Az úrvacsorában valami páratlan, valami különleges kerül az asztalunkra. A zsidó ember az Egyiptomból való szabadítást-szabadulást ünnepelte. Krisztusban és Krisztussal mi a bűnből és a halálból való szabadulást ünnepeljük.

Pál apostolnak a méltó úrvacsoravételről szóló, sokat idézett szavai éppen erre utalnak: a gyülekezet, a hívő ember nem keverheti össze a hétköznapi étkezést Krisztus testének és vérének magához vételével.

A különleges alkalmon ott van hát az Úr megterített asztalán a kehely. Megújult liturgiánk ezért használja ezt a kifejezést: „Igyatok ebből mindnyájan, e kehely az új szövetség az én véremben.”

Hafenscher Károly (ifj.)