Keresztutak

„Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne” – ezt az igeverset (1Jn 4,16) választotta alapként az új pápa első enciklikája. A főpásztori körlevél címe is ez: Deus caritas est, azaz Isten szeretet. A mondat alanya és állítmánya megfordíthatatlan (irreverzibilis). Nem a szeretet az Isten, hanem az élő Isten lényege, cselekedeteiben megismerhető, legdöntőbb vonása a szeretet, igazságánál is több. Ha Isten feltétel nélkül szeret, úgy mi is szeretetre vagyunk kötelezve, és lehetséges szeretetben élnünk. A negyvenkét pontból álló enciklika lényegében két témára oszlik: 1. istenhitünk kifejtése, azaz a Jézus Krisztusban megismert Isten csupa szeretet; 2. keresztény életünk, életfolytatásunk summázása: akik a szeretet Istenét ismerik, és az ő szeretetéből merítenek erőt, azok maguk is szeretetet sugároznak. A szeretet nem szép elv csupán, semmiképpen sem szentimentális érzés, hanem aktív, felelős, konkrét tettekben megnyilvánuló kifejezése annak, hogy megismertük a minket megelőző isteni szeretetet, ebből élhetünk, így egyénileg és „egyházilag” jellé válhatunk e világban, Isten szeretetének jelévé.

1. január 27-én délben hirdette ki a pápa a falakon túl lévő Szent Pál-bazilikában első enciklikáját, amelyet saját szolgálata és egyháza jövőbeli útjaként is fogadhatunk. A digitális technikának és testvérek segítségének köszönhetően még aznap este birtokomba került az enciklika teljes szövege latin, angol és német változatban. Megtudtam azt is, hogy ezenkívül még olaszul, franciául és spanyolul is olvasható. Mivel a magyar hivatalos szöveg csak két-három hét múlva kerül kezünkbe, ezért nem idézhetek hivatalosnak mondható, elfogadott magyar változatot. Csak arra vállalkozhatom, hogy általánosságban ismertessem – a meglévő szövegek és a már „meghallott” sajtóvisszhangok alapján – az enciklikát. A tartalmi, idézeteket is magába foglaló elemzést az Evangélikus Élet valamelyik következő számában tesszük közzé.

Minden publikáció, szónoki beszéd, megnyilatkozás elemzésében négy kérdést szoktunk feltenni, és ezekre már ma is tudok válaszolni.

XVI. Benedek pápa 2005. április 19-én foglalta el jelenlegi hivatalát. Addig Joseph Ratzinger teológiai tanárt, professzort, püspököt, érseket, illetve 1981-től a Hittani Kongregáció vezetőjét ismertük személyében. A pápaváltás után kiderült, hogy a katolikus egyház új vezetője huszonhat évig szolgáló elődjének nyomán akar ugyan haladni, másfelől azonban saját útját és elképzeléseit kívánja megvalósítani. Ezt kifejezésre juttatta névválasztásában is. Nem az úgynevezett zsinati pápák nevét vette fel (XXIII. János, VI. Pál, I. János Pál, II. János Pál), hanem az I. világháború alatt szolgáló „békepápa”, XV. Benedekét.

Az új pápa német származású, sőt bajor, vagyis a többségi délnémet római katolikus egyház szülöttje. Az, hogy alig másfél nap alatt történt a pápaválasztás, és hogy német származású főpap került a Vatikán és a római katolikus egyház élére, sokak szerint azt jelenti, hogy a reformáció hazájából való új pápa jó ismerője a mai bonyolult vallási helyzetű kontinensnek. Feltehetően ezért élvezett elsőbbséget a mediterrán, az afrikai, a latin-amerikai vagy ázsiai jelöltekkel szemben.

A pápa, aki megválasztásakor már elmúlt 75 éves, bölcs, rendkívül művelt egyéniség. Személyében nem az utazó, hanem a tudós, könyvtárakat tanulmányozó, a német katolikus és protestáns teológiát is jól ismerő egyházvezető került a pontifex hivatalába. Fegyelmezett, rendkívül szorgalmas, a tradíciót őrző, de a világ felé is nyitott személyiségnek ismerik. Nem az egyénisége, hanem betöltendő hivatala határozta meg életútját. Amikor professzor volt, száz százalékig tanár volt. Amikor püspök vagy érsek, később a Hittani Kongregáció prefektusa, teljes mértékben egyháza megbízatásának rendelte alá egyéniségét.

Elsősorban római katolikus világegyházának. Ezen belül – és ez új vonás az enciklikák történetében – címzettként jelöli meg a püspököket, papokat, diakónusokat, hívő férfiakat és nőket, akár szerzetesként, akár laikusként élnek, és mindannyiukat a keresztény szeretet fontosságára akarja tanítani. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyházán kívül ne figyelnének szavára más egyházakban, keresztény egyházi közösségekben, más világvallások vezetői között, sőt az egyház határain túl, a mai szekularizált világban is diplomaták, szakértők és a média emberei.

Az egykori mediterrán övezet öröknek mondott városában a pápának ma éppen úgy kell figyelnie a „hegyeken túli Európára” – Észak- és Latin-Amerikára, Afrikára és a törpe kisebbségben élő ázsiai kereszténységre –, mint az urbs aeternára, az Örök Városra. A nagyon különböző népek keresztény tagjai különböző módon élik meg kereszténységüket, különböző igényeik, vágyaik és elvárásaik vannak. Abban, hogy csaknem egy év telt el az enciklika megjelenéséig, minden bizonnyal ez az egyházi pluralizmus is közrejátszik. Az új pápa becsületesen akarta számba venni a mai globalizált világot és pluriform egyházát.

A miért kérdésre kétféleképpen lehet válaszolni: az okot és a célt megnevezve. Az ok a világ állandó gyorsuló változása és az, hogy az egyház ezzel együtt új helyzetbe került. A tradíciót őrző főpapnak a múlt értékeit úgy kell mentenie, hogy a hit- és életkérdéseket mai formában válaszolja meg. Nem a novum, hanem a nove az, amit meg kell szólaltatnia, vagyis nem új tartalmat, hanem újrafogalmazott mondanivalót kell közölnie. A cél az, hogy a 21. században – ha kell, paradigmaváltással – tudjon eligazítást adni hívő népének. Az egyház nem lehet múzeummá, hanem a jövőt is figyelembe vevő, mobilis szervezetként kell megjelennie.

Az enciklikában a tudós és gyakorló pásztor hangja egyszerre szólal meg. A világhírű teológus és filozófiailag is képzett tudós ismeretei alapul szolgálnak ahhoz, hogy a gyakorló lelkipásztor segítségére siethessen a mai emberiségnek.

Az előző pápai enciklikákhoz képest XVI. Benedek több bibliai verset idéz, a hagyományt féltő tisztelettel őrzi, alázatos hangot használ, kényes kérdésekhez is hozzányúl, például szexuáletikai problémákhoz, a házasság, a válás, a társtalanság, a homoszexualitás kérdéseihez.

A szerelemben az ember testiségét és lelki dimenzióit egyaránt fontosnak tartja. A felebaráti szeretetre kétszer is idézi példaként az irgalmas samaritánus „történetét” (Lk 10) és az emberi nyomorúságokon segítő szeretetet a királyi bíróról szóló példázatból (Mt 25), mint amely az ítéletkor mértékként szerepel.

A mai világ konkrét kérdéseit éppen úgy ismeri, mint amennyire hangsúlyozza az egyház titok jellegét (misztérium – Ef 5), csakúgy, mint a II. vatikáni zsinat egyházmeghatározásában a zsinati atyák tették, de a titkot nem individuálisan, hanem közösségben közelíti meg, hiszen a szentségekben is nemcsak egyénileg, hanem közösségben, communióban részesülünk.

XVI. Benedek az adorációt, az imádást, a rendszeres imaéletet döntőnek tekinti még ökumenikus vonatkozásban is. Elődjeihez hasonlóan Jézus anyja, Mária segítségét kéri, és ezzel is zárja az enciklikát. Jelentősnek mondható, hogy a Deus caritas est az egyház „szentjeinek” sorából Szent Mártont (�397), Assisi Ferencet, Bosco Szent Jánost és Teréz anyát emeli ki példaként. Valamennyien a szeretet szolgáló szentjei voltak. Természetesnek tartja, hogy az agapé-szeretet nem zárkózhat be a magánszférába, mert a szeretet elkötelezettsége átlépi még az egyházi határokat is, hogy az egész emberiség számára jellé váljon.

Noha az enciklika hangja egyéni, jelentős közösségi munka van mögötte. Abban az értelemben is, hogy mondanivalóját csak a 20. század jelentős teológusainak ismeretében érthetjük meg (Rahner, Küng, Lubac…).

Tudtul adja a szerző, hogy számításba veendők a nyelvi problémák, a fordítás nehézségei. Amint a latin nem felel meg mindenben a bibliai héber és görög kifejezéseknek, ugyanígy a modern nyelvekben is más és más terminológiát használnak. Ezért kell figyelni a fordításokra.

A társadalmi kérdésekben nem akar mindentudó professzorként, a societas perfecta egyház igényével fellépni, nem akarja „kioktatni” a mai államokat. A modern államoknak nagyobb teret enged, és természetesnek tartja az állam önálló tekintélyét.

XVI. Benedek a népi vallásosságot ugyanúgy bázisnak tekinti, mint az eukharisztia szentségimádás jellegét vagy a Mária-kultuszt, egyházjogilag pedig a kötelező cölibátust.

Az ökumenét a szeretet közösségeként érzékelteti. Mivel – szerinte – csak a római egyház van az igazság teljes birtokában, a többi egyházakkal (többes számot használ!) és keresztény közösségekkel imádságos és akcióközösségben hajlandó részt venni.

Evangélikus szempontból döntőnek érezzük az enciklika Krisztus-központúságát, valamint azt, hogy Nagy Konstantin szerepét relativizálja. Menti Julianus aposztatát, aki a konstantini brutalitás, viszálykodás, szeretetlenség miatt csalódott a kereszténységben, és számára legfontosabb a keresztény közösség szeretetmunkája maradt. „Ebben kell követni a Galileait” – mondta a császár, és ugyanezt tanulhatjuk mi is, ma is.

XVI. Benedek átveszi az Egyházak Világtanácsának és a Lutheránus Világszövetségnek a sémáját az egyház hármas funkciójára vonatkozólag: a kérügma, vagyis az igehirdetés, a liturgia, vagyis az istentisztelet és a diakónia, a szeretetszolgálat egymással összefüggésben minden egyházi közösségnek ismertetőjele.

Az állam és egyház új pozíciójával együtt előkerülnek a 19. század óta égető kérdések: a tőke és a munka, a pénz szerepe, a szegénység, a betegség. Ezekről szólva az enciklika VI. Pál 1967-ben kiadott Populorum progressiójának az elveit követi, hangneme hasonló a Rerum novaruméhoz (1891); illetve felhasználja II. János Pál három szociális enciklikáját. (Ebben a vonatkozásban is új vonás az, hogy társadalmi és globális kérdésekben független akar lenni ideológiáktól és pártszempontoktól.)

Ismertetésként most legyen elég ennyi. A részletekről – egyszersmind az enciklika visszhangjairól – később számolunk be.

Id. Hafenscher Károly, a MEE ökumenikus tanácsadója