Kultúrkörök

Nemrégiben megjelent egy óriásplakát az utcákon, amely a közszolgálati „királyi televíziót” kívánja reklámozni, és azt a kérdést teszi fel olvasójának, hogy forradalom esetén melyik televíziót foglalná el. Megvallom őszintén, az első pillanatban tetszett ez a kissé naiv, bugyuta reklám, de amint megpróbáltam választ találni a nekem szegezett kérdésre, rögtön gondolkodóba estem. A plakátot szemlélve ugyanis nem tudok elvonatkoztatni a kérdés feltevőjének az ’56-os eseményekre való asszociációjától. Válaszom megértéséhez érdemes felidézni a televíziózás magyarországi történetének hőskorát.

A gazdagabb európai országokban már a második világháború előtt voltak televíziós adások. Ahhoz képest, hogy egy magyar mérnök, Mihályi Dénes már 1925-ben megalkotta és bemutatta a televízió ősét, azaz Telecor nevű találmányát, nálunk csak a második világháború után, 1947-től foglalkoztak komolyabban a „távolbalátás” fejlesztésével. 1952-ben a hatalmat gyakorló Magyar Dolgozók Pártja (MDP) párthatározatban írta elő bizottságok létrehozását annak érdekében, hogy 1954. május 1-jéig létrejöjjön a magyar televízió. 1953-ban minisztertanácsi határozat is sürgette ennek fontosságát. A határidő rövidnek bizonyult stúdió építésére, ennek ellenére úgy döntöttek, hogy haladéktalanul meg kell kezdeni a filmek és filmhíradók (propagandaanyagok) sugárzását. Hivatalosan 1953. december 15-e tekinthető a televíziós műsorszórás első adásnapjának. Ekkor persze még csak az Orion gyárban vették az adást – pontosabban az adóra küldött videojelet, amely csupán néhány tíz kilométeres körzetben volt fogható.

Az események ezután már gyorsan követték egymást. 1954. január 20-án felavatták az első magyar televízióadót, majd májusban bemutatták az első magyar fejlesztésű televíziót. Kilenc nappal később pedig megkezdték a heti kétszeri kísérleti adás sugárzását.

Minden jel arra utal, hogy az MDP propagandagépezete teljes erejével támogatta a „távolbalátó” megalkotását, amelyet minden otthonban oltárra emelnek majd az emberek, s amelyen keresztül a párt szólhat a néphez. Ezt bizonyítja az is, hogy bár televízióstúdió még mindig nem volt, a helyszíni közvetítést már meg tudták oldani – például az 1956. április 4-ei és a május 1-jei felvonulást élőben sugározták. Sőt október 13-án már külföldről átvett műsort is közvetítettek a bécsi operából, valamint az osztrák–magyar focimeccsről.

És itt érkezünk el 1956-hoz, amikor egy televíziókészülék ára ötezer forint –egy jól kereső munkás négyhavi bére – volt. Az egyetlen budapesti üzletben júliusban mégis mindössze kilenc nap alatt százötven (!) darabot adtak el. Október 23-án a párt lapjának, a Szabad Népnek az aznapi száma a tévé-előfizetőknek este nyolctól egy rajzfilmet, a híradót, valamint egy német filmet ajánlott. Mint tudjuk, aznap kevesen ültek tévé elé.

A forradalom leverése után több fórumon nyíltan is elhangzott az a vélemény, hogy ha a nép otthon televíziót néz, akkor nem fog kimenni az utcára „forradalmat csinálni”. Ennek érdekében első lépésként 1956 őszétől heti háromra emelték a kísérleti adásnapok számát. 1958. március 1-jén pedig hivatalosan is bejelentették, hogy már nem kísérleti jelleggel sugároz a televízió. A bejelentést valóságos tévéláz követte: az előfizetők rövidesen azt panaszolták, hogy kevés a műsoridő. Ez a megnyilvánulás már azt jelezte, hogy új szakasz kezdődött a társadalom és a kultúra történetében.

Ezzel körbe is jártuk és meg is válaszolhatjuk a plakáton szereplő értelmetlen kérdést: ma nincsenek forradalmak, mert elfoglalt minket a televíziónk!

Menyes Gyula