Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 06 - Hogy is írjuk?

Kultúrkörök

Hogy is írjuk?

Az idegen szavak helyesírásáról 2.

Cikksorozatunk első részében – amely 2005. karácsonyi számunk 11. oldalán jelent meg – az advent szó írásmódjáról szóltam. Már akkor jeleztem, hogy nem ez az egyetlen olyan idegen eredetű vallási, hitéleti kifejezés, amelynek a helyesírása körül bizonytalanság tapasztalható. Ezért érdemes részletesebben is foglalkozni az idegen szavak írásmódjával.

Elsőként lapozzuk fel A magyar helyesírás szabályai című kézikönyvet. A megfelelő rendelkezéseket Az idegen közszavak és tulajdonnevek írása című fejezetben olvashatjuk. A szabálypontokból megtudhatjuk, hogy mindenekelőtt különbséget kell tennünk a latin betűs írású, illetőleg az idegen írásrendszerű nyelvekből átvett szavak között; a két csoportra más-más előírások vonatkoznak. Ezúttal az előbbieket vizsgáljuk meg tüzetesebben, sorozatunk következő, befejező részében pedig a görög eredetű szavak írásmódját vesszük szemügyre.

A latin betűs írásrendszert használó nyelvekből a magyarba került szavak esetében az írásmódot az határozza meg, hogy idegen szóval vagy úgynevezett jövevényszóval állunk-e szemben. Jövevényszavaknak azokat az idegen eredetű szavakat nevezik a nyelvészek, amelyek az átvevő nyelvben meghonosodtak: más nyelvi származásuk az átvevő nyelvet beszélők számára feledésbe merült, beilleszkedtek az adott nyelv rendszerébe, széles körben elterjedtek, közhasználatúvá váltak. Találkozhatunk jó néhány ilyennel az egyházi nyelvhasználatban is. Például szláv jövevényszavak nyelvünkben a következők: karácsony, kereszt, keresztyén/keresztény, malaszt, pap, szent, vecsernye; latin eredetűek az alábbiak: angyal, kántor, kápolna, mise, oltár, ostya, sekrestye, templom.

„Az olyan szavakat, amelyeknek más nyelvi eredete még többé-kevésbé nyilvánvaló, idegen szavakként tartjuk számon. Ha egy latin betűs írású nyelvből átvett, általános fogalmat jelölő idegen szó közkeletűvé válik, eredeti írásmódját a magyar kiejtést tükröző formával váltjuk fel. Az idegen szavakat tehát aszerint írjuk már magyar vagy még idegen írásmód szerint, hogy mennyire haladtak előre a jövevényszóvá válás útján” – olvashatjuk a rendelkezést a 202. szabálypontban.

Ezen elvnek megfelelően magyarosan írandók például a következők: izotóp, kemping, kóla, kombájn, lézer, magnetofon, menedzser, televízió, digitális (203. szabálypont). Viszont idegenesen, vagyis a forrásnyelv helyesírásának szabályai szerint írjuk például az alábbiakat: bestseller, couchette, lady, show, tüchtig (212. pont).

Azt mondhatjuk, hogy az elv egyértelmű és világos – azonban nem kevés fejtörést okoz a gyakorlatban való alkalmazása. Tudniillik annak megállapításához, hogy az adott szó vajon mennyire számít közkeletűnek, hogy meghonosodott-e már, nem áll rendelkezésünkre „mértékegység”. Nincs olyan nyelvészeti kritérium, amellyel az idegen és a jövevényszavak kategóriája egyértelműen és teljes biztonsággal elkülöníthető lenne egymástól. Vagyis az egyes szavakat külön-külön meg kell vizsgálnunk ahhoz, hogy dönteni tudjunk az írásmódjukról.

A mérlegeléskor az alábbi szempontokat célszerű figyelembe venni.

Amíg egy szó csak egy-egy szakkönyvben, szakfolyóiratban vagy felsőoktatási tankönyvben fordul elő, addig nem tekinthetjük a köznyelv elemének. Ám közeledik az általánossá váláshoz, ha valamelyik középiskolai tankönyvben vagy tudománynépszerűsítő cikkekben, folyóiratokban is előfordul. Még nagyobb nyilvánosságot jelentenek az általános iskolai tankönyvek, illetve a napilapok híranyagokat és közérdekű tudósításokat tartalmazó írásai. Végül teljesen köznyelvinek tekinthető az a szókincs, amely a szépirodalmi művekben található meg. (Kivéve, ha a szerző sajátos stílusa vagy érdeklődése miatt általánossá nem vált kifejezéseket is használ.)

A mérlegelés másik szempontja lehet az, hogy az adott szó milyen szótárakban szerepel: ha csak szakszótárban található meg, akkor szorosan szaknyelvi szó; ellenben ha általános célú egy- és kétnyelvű szótárainkban is megtalálhatjuk, viszonylag ismertebbnek számít (persze mindez attól is függ, hogy a szótárnak mekkora és milyen jellegű a szóanyaga).

Végezetül egy-egy idegen eredetű kifejezésnek a nyelvünkbe való beilleszkedését jelzi az is, ha kapcsolhatunk hozzá új szó alkotására szolgáló toldalékot – úgynevezett képzőt –, illetve ha alkothatunk vele összetett szavakat. Például a lízing szóból képezhetünk melléknevet is (lízinges), igét is (lízingel); szóösszetétel tagjaként: lízingdíj, lízingszerződés; autólízing. Hasonlóan viselkedik a lobbi is: lobbista, lobbizik; atomlobbi, olajlobbi. Ezek tehát igen előrehaladtak a meghonosodás útján.

Lássuk, miként alkalmazhatók a fenti szempontok egyes teológiai szakkifejezések esetében! (Az alábbi példák mindegyike előfordul a közelmúltban megjelent Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyvben.)

Confiteor, salutatio, vocatio, verbum gratiae: használatuk a teológiával hivatásszerűen foglalkozók számára készült kiadványokra korlátozódik; e körön kívül helyettük a magyar megfelelőik a közhasználatúak, ezekkel él a sajtó nyelve is: bűnvallás; köszöntés, üdvözlés; elhívás; kegyelemhirdetés, kegyelmi ige. Ezért nem meglepő, hogy nem találjuk meg őket sem értelmező szótárainkban, sem a Magyar helyesírási szótárban. Azt mondhatjuk tehát, hogy egyik kifejezés sem honosodott meg nyelvünkben, ezért esetükben indokolt az idegen írásmód.

Más a helyzet azonban az ordináció vagy a konfirmáció szóval: ezek valóban elterjedtek, közhasználatúvá váltak. Ezt mutatja, hogy gyakran előfordulnak az egyházi sajtótermékekben is; az utóbbinak nincs is magyar megfelelője, az előbbi pedig a lelkésszé avatás szinonimájaként használható. A belőle képzett ordinál ige ugyancsak közhasználatú az egyházi sajtóban. A konfirmáció pedig megtalálható a Magyar értelmező kéziszótár első és második (1972., illetve 2003. évi) kiadásában és a Magyar helyesírási szótárban egyaránt. Megállapíthatjuk tehát, hogy e szavak joggal szerepelnek magyar írásmóddal.

Dobsonyi Sándor