Keresztutak

Készülünk a Nők 2006. évi Világimanapjára 3.

A nők 2006. évi, március 3-án megrendezendő világimanapjára készülve ezúttal Dél-Afrika múltjáról szólunk.

Ha az ország régmúltját kezdjük kutatni, meglepő felfedezésre jutunk: az antropológusok szerint Dél-Afrika több százezer éve lakott terület, talán egyike azoknak, ahol az emberré válás először végbement. A területnek a busmanok és a hottentották voltak az őslakosai. Leszármazottaik ma is itt élnek.

Az első európai, Bartholomeu Diaz portugál tengerész 1488-ban szállt partra a Jóreménység fokán, miközben az Indiába vezető utat kereste. Az első holland telepesek 1652-ben Jan van Riebeeck vezetésével léptek partra a Tábla-öbölben. Ők alapították meg Fokvárost, amely a holland Kelet-indiai Társaság hajóinak ellátóbázisa lett. Az európaiak elűzték vagy rabszolgává tették az e környéken élő bennszülötteket. A fehér telepesek utódai búroknak nevezték magukat; saját nyelvük fejlődött ki, az afrikaans. 1770 körül a fehér farmerek a belső területeken élő bennszülötteket is leigázták, s az elkövetkező száz év során kilenc háborút vívtak velük, ezek voltak az úgynevezett kafferháborúk 1779-től 1879-ig.

1795-ben britek szállták meg Fokföldet, s az angol birodalom koronagyarmatának mondták ki. Egyre több konfliktus keletkezett a britek és a búrok között, 1899-ben kitört a búr–angol háború, amely búr vereséggel végződött. Ezzel az ország valóban brit gyarmattá vált. 1910-ben a gyarmatok Nagy-Britannia domíniumaként a Dél-afrikai Unióban egyesültek.

Az új államban minden politikai jog a fehér emberek kezébe került. 1911-től sok törvény született a faji megkülönböztetésről. Például: a feketék nem tölthettek be magasabb képzettséget igénylő munkaköröket, megszűnt a szabad költözködésük, rezervátumokban kellett élniük, és csak ezekben juthattak földhöz. Az utazáshoz az országon belül is útlevélre volt szükségük, tilos lett a vegyes házasság. A feketéket a középületekben, éttermekben, üzletekben, minden nyilvános helyen elkülönítették; a vonatokon és a buszokon külön fülkében kellett utazniuk. Ez volt az „apartheid”. A hivatalos nyelv az afrikaans lett, tilos volt a törzsi nyelveket nyilvánosan használni.

1912-ben megalakult az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus). A szervezet fellépett a fehérek előjogaival szemben. Ugyanebben az időben hirdette meg Mahatma Gandhi az erőszakmentes ellenállást az indiai munkások megkülönböztetése ellen; a legendás politikus 1893-tól 1914-ig végezte küldetését Dél-Afrikában. A feszültség egyre nagyobb ellenálláshoz vezetett, diák- és munkástüntetésekre került sor, melyeket véres megtorlások is követtek.

1961-ben a Dél-afrikai Unió kilépett a Brit Nemzetközösségből. Csak a fehérek számára kiírt népszavazás döntött az államformáról; ennek eredményeképpen megalakult a Dél-afrikai Köztársaság. 1964-ben az afrikai nemzeti mozgalom nyolc vezetőjét, köztük Nelson Mandelát életfogytiglani börtönre ítélték. 1965 és ’74 között élte virágkorát az apartheid, a kormányzat minden ellenállást elfojtott. 1976-ban zavargások kezdődtek, melyek több városra is átterjedtek; több százezer ember tüntetett az utcákon. A megtorlás ezúttal sem maradt el (szervezetek betiltása stb.). Olaj volt a tűzre Steve Bikónak, a dél-afrikai diákszövetség elnökének halála, mivel kiderült, hogy a rendőrök különös kegyetlenséggel agyonverték.

A hetvenes években jelentősen javultak a feketék életkörülményei: emelkedtek a keresetek, egyre több volt az értelmiségi; ugyanakkor egyre nagyobbá vált a különbség a városi feketék és a tíz bantusztánban – a feketék számára kijelölt rezervátumokban – sínylődő társaik életvitele között.

1986-ban és ’87-ben zajlottak az ország eddigi történetének legnagyobb tüntetései; erősödött a rendszerrel szembeni ellenállás, néhány hét alatt húszezer embert tartóztattak le. Egyre több fehér – köztük politikusok – rokonszenvezett a feketék törekvéseivel. A fehér politikusok egyre több ANC-vezetőt vontak be tanácskozásaikba. Közben készülőben volt az új, ideiglenes alkotmány tervezete.

1989-ben F. W. de Klerk elnök bejelentette az apartheid politika végét, 1990-ban pedig szabadon bocsátották Nelson Mandelát.

A nagy változás mögött a dél-afrikai egyházak által 1985-ben megfogalmazott, Kairos („alkalmas idő”) című dokumentum is állt. Prófétai kiáltvány volt ez, amely a keresztények felelősségét ébresztgette és hívta segítségül az apartheid megszüntetésére. (Az idősebbek emlékezhetnek arra, hogy ebben a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlésének is szerepe volt.) A dokumentum Jézus szavait idézi: „Vegyétek észre az idők jeleit!”

1994-ben szabad választást írtak ki; ezen az Afrikai Nemzeti Kongresszus győzedelmeskedett, a szavazatok több mint 62%-át megszerezve. Ennek eredményeként a nemzetgyűlés Nelson Mandelát választotta az ország első fekete elnökévé. (Előző számunkban erről már írtunk.) Dél-Afrika életében ezzel új korszak kezdődött. Mandela 1995-ben béke Nobel-díjat kapott.

Az imanap témaválasztásában fontos szerepe van az előbb idézett jézusi mondatnak. A Kairos dokumentum Dél-Afrika népét mindig újra a szenvedések idejére és a felelősségre emlékezteti. Amint a dokumentum fogalmaz: „Eljött az igazság pillanata nemcsak az ország, hanem az egyház számára is.”

Keveháziné Czégényi Klára