Keresztény szemmel

Mindig tanulságos, hogy mit emel ki a szerkesztő egy előadásból vagy egy írásból. Az Evangélikus Élet is hírt adott karácsonyi számában a Ha Isten nem volna című interjúkötetről, amelyben a történelmi egyházak vezetői és az elmúlt másfél évtized egyházi életében érintett más személyiségek nyilatkoztak egyház és állam kapcsolatáról, az egyházak társadalmi szerepéről. A parlamenti könyvbemutató után január végén Szombathelyen rendeztek konferenciát a kötet kapcsán. A Vas Megyéért Egyesület volt az ötletadó, de a civil társadalom érdeklődését mutatta, hogy a Szombathelyi Tudományos Társaság, a Magyar Jogász Egylet Vas megyei szervezete és a házigazda, a katolikus Martineum Felnőttképző Akadémia társrendezőként szerepelt.

Visszautalva a bevezető mondatra – elnézést a szerénytelenségért – az én előadásomból emelte ki a Vas Népe Hétvége mellékletének a szerkesztője: „Az egyházak számára a kibontakozás, a megújulás útja a közjó szolgálata.”

A konferencián való részvételre az interjúk készítője, Szále László, a nyilatkozók közül Platthy Iván nyugalmazott államtitkár, Ádám Antal nyugalmazott alkotmánybíró és magam kaptunk meghívást. Érdekes megfigyelni, hogy a keresztény gyökerekkel rendelkező, de az egyháztól eltávolodott, a jézusi életmű értékeit tisztelő Szále László hogyan változik – saját vallomása szerint – ebben a folyamatban. A konferencia iránti érdeklődést fokozta, hogy egyben megemlékeztek a szombathelyi főiskola első könyvtár– népművelés szakos, híressé vált évfolyamáról, melyen többek között Szále és a költő Nagy Gáspár is tanult.

Platthy Iván nagy figyelmet keltő adatokat ismertetett. Magyarországon 160 bejegyzett egyház működik, illetve 46 női és 25 férfi szerzetesrend. Az egyházak 86 óvodát, 150 általános és 118 középiskolát működtetnek. A felsőoktatási intézmények száma 24, a kollégiumoké 105. Az egyházi fenntartású szociális, karitatív intézmények száma 220, köztük 4 kórház. A közgyűjtemények száma 120. Működik 40 közösségi intézmény, ifjúsági, kulturális központ. Mindez azt jelenti, hogy jelentős, de nem tömeges az egyházak szerepe a humán szférában, az értékteremtésben, viszont sajátos minőséget képviselnek.

Ádám Antal a jogi szabályozás finomításának a lehetőségeit elemezte. Elsősorban az új egyházak bejegyzésének a feltételei szigoríthatók. Tartozhatna egyetlen bírósághoz a procedúra, továbbá emelni kellene a bejegyzésükhöz szükséges létszámot (ez jelenleg száz fő). És a legkényesebb kérdés: megkívánható lenne az új közösség alapvető hitelveinek, teológiájának a benyújtása.

Az én feladatom a lelkiismereti és vallásszabadságról intézkedő 1990. évi IV. törvény értékelése volt, az elmúlt másfél évtized tapasztalatainak a tükrében.

Ezt a törvényt – csaknem napra pontosan tizenhat évvel a szombathelyi tanácskozás előtt – 1990. január 24-én szavazta meg a Németh-kormány előterjesztésére a rendszerváltozás előtti Országgyűlés, és február 12-én hirdették ki, jelent meg a közlönyben. Korábban már megszavazták a törvényhez szükséges alkotmánymódosítást. Mindez kétharmados többséget igénylő törvényt jelent. Ezért is fogalmazhattam némi szomorúsággal úgy, hogy a többpárti demokráciában nehezen született volna meg ez a törvény; ezt erősíti meg, hogy eddig nem sikerült finomítani, módosítani. Az egyik párt több, a másik kevesebb jogot adna az egyháznak; van, amelyik könynyítené, a másik nehezítené az egyházalapítás feltételeit. A jogegyenlőség tiszteletben tartása mellett a történelmi múlt és a jelen helyzet alapján lehetne különbséget tenni az egyházak között; vannak, akiknek ez természetes, mások számára azonban nem fogadható el.

Mindezek ellenére az elmúlt másfél évtized tapasztalatai azt igazolják, hogy jó, időtálló, a gyakorlat igényeit kielégítő törvény született meg 1990-ben. Hazánkban szabad a vallásgyakorlás, az egyházak működése. Sem előny, sem hátrány nem érhet senkit hite, meggyőződése vagy éppen vallástalansága miatt.

Az 1990. évi IV. törvény nem egyházbarát, hanem társadalombarát. Szétválasztja az államot és az egyházat, de megnyitja az utat az egyház társadalmi szolgálata előtt – ebben találkozik az állam törekvése az egyház tevékenységével. Ezért is illeti meg a százszázalékos támogatás – a szektorsemlegesség elve alapján – valójában nem az egyházat, hanem a közjó szolgálatát, az oktatási, szociális, egészségügyi egyházi intézményrendszert.

Csapdák is rejlenek az egyházaknak a diktatúra évtizedeit követően visszanyert szabadságában. A pártpolitika potenciális szavazóbázist lát az egyházakhoz kötődő társadalmi csoportokban, igyekszik őket megnyerni. Nehezen látják be – bár már több választás is megerősíti –, hogy hívő emberek rokonszenvezhetnek bármelyik oldalon álló demokratikus pártokkal, mint ahogy az ateisták között is találhatók jobb- és baloldali szavazók.

Az egyházak számára a politikai hatalomban való részesedés, az ezzel járó pénz, pozíció, befolyás jelenti a kísértést. Hamis érvelés, hogy a nagyobb hatalom a missziót szolgálja. Az egyház küldetése Krisztus követése, számára a krisztusi példa a minta.

Akárcsak a kötet, a konferencián lezajlott vita is azt tükrözte, hogy az ismert gondok, viták ellenére alapvetően kiegyensúlyozott – és ez jellemzőnek mondható minden korábbi ciklusra is – az állam és egyház kapcsolata. Mégis sokan másként élik meg ezt ma. Talán azért, mert az állam és a társadalom feszültségeiből, konkrétan a humán szféra – oktatás, kultúra, egészségügy, sport – alulfinanszírozott voltából csak az egyházi oldalt ismerik, ezért az össztársadalmi problémát egyházüldözésként élhetik meg. Fontos, hogy amikor oktatási, szociális stb. intézményeink korrekt támogatását szorgalmazzuk, osztozzunk az egész társadalom gondjaiban, legyen nyilvánvaló, hogy nem valamilyen szűken vett egyházi érdekért, hanem a közjóért hadakozunk. Különösen Konkoly István megyés püspök felszólalásában nyilvánult meg erőteljesen ez a gondolkodásmód.

Néhány nap telt csak el a konferencia óta, de mind az újabb magyarországi, mind a külhoni események – melyekre e helyen csak utalhatok – jelzik, igazolják állam és egyház kapcsolatrendszere elemzésének, fejlesztésének a szükségességét.

Itthon újabb fejezetéhez érkezett az úgynevezett „ügynökügy”, súlyos egyházi vonatkozásokkal. Ismét felmerül – főként mert többnyire hangsúlyos, hogy az ügynök jelentései nem ártottak –, hogy miért nem könnyítettek az érintettek lelkiismereti terhükön. Úgy vélem, azért, mert féltek a megbélyegzéstől, vagy mert remélték, hogy a titok titok marad, s ha mégis kiderül, lesz mentségük… Talán most a kiküldött szakértői bizottságunk, amely hivatott az ügynökmúlttal gyanúsított evangélikus egyházi személyek iratainak feldolgozására és az erről szóló jelentés elkészítésére, kutatómunkája mellett felszólíthatná a közösséget: akinek van közölnivalója, keresse meg őket.

Külhonban egy nagyrészt evangélikus ország, Dánia került a fókuszba. Kezdődött azzal, hogy a kormány – figyelembe véve a lakosság nyolcvanöt százalékának evangélikus voltát – erősíteni kívánta az iskolai hitoktatásban a lutheránus tanok ismertetését. Ez tiltakozást váltott ki egyes körökben. Vannak, akik azt követelik, hogy ha ez megvalósul, akkor a nem keresztény világvallások tantételeit is oktassák.

Lehet véletlen egybeesés, lehet valamilyen egyéb motivációja, de tény: egy koppenhágai újságban karikatúrák jelentek meg Mohamed prófétáról. Ez hatalmas felháborodást váltott ki az iszlám világban. Megosztottságunkat, a vallási fundamentalizmusból adódó robbanásveszélyt jól mutatják az ellentmondásos reakciók. Franciaországban például az elnök és a kormány elegánsan elmarasztalja a vallási érzékenység megsértőit, védi a hitüket fontosnak tartókat, ugyanakkor több francia újság a szolidaritás jegyében, a sajtószabadság védelmében közli a karikatúrákat – olaj a tűzre.

Bizony veszélyes az emocionális politizálás, az emocionális vallásgyakorlás. Veszélyes, de sajnos napjainkban jellemző. Erre próbáltam figyelmeztetni bizonyos, a közelmúltban itthon történt eseményekkel kapcsolatban. Nehéz belátni, hogy Isten ügye, az egyház ügye nem szorul tüntetésekre alapozott védelemre, mások fenyegetésére, a társadalmi béke bolygatására. Sajnos könnyű az iszlám tömegeket az utcára vinni, dán és francia zászlókat égetni, árukat bojkottálni – mindennek vajmi kevés köze lehet a hithez, de számítani lehetett rá, hogy veszélyeztetni fogja világunkat. Nagy a karikatúrák és az őket mindenáron védő politikusok felelőssége. Nem jó, ha az állam a vallási fanatizmust, fundamentalizmust politikai eszközként használja.

Ugyanakkor nem lehet maradéktalanul egyetérteni azzal a felfogással sem – erre hivatkoznak a nyugat-európai sajtóban a sajtószabadság védelmezői –, hogy a szólás és véleménynyilvánítás szabadsága jegyében csaknem minden megengedett. Tekintettel kell lenni mások, illetve egymás érzékenységére. Globalizált, multikulturális világunkban több megértésre, türelemre van szükség, de visszafogottságra is. Nem fogadhatók el a „Jöjjön el az én országom” feliratú plakátok, és meg kell értenünk az iszlám híveinek a megbántottságát, még ha a mi kultúránkban ezt túlreagálásnak is érezzük.

A tolerancia csak kölcsönös lehet. A 21. században is lesz miről vitázni az egyház és az állam kapcsolatrendszeréről rendezett konferenciákon. A Ha Isten nem volna című kötet kapcsán is további vitaüléseket készítenek elő.

Frenkl Róbert