Élő víz

Egyházunk szimbólumai

Bizonyára sokan meglepődnek a témafelvetésen: mi köze lehet a templomnak, az egyházi szimbólumoknak a kúthoz? Pedig minden templomban – többnyire az oltártérben – megtalálható a keresztelőmedence. Ezt nevezték régen kútnak. A kút a keresztség, az újjászületés fürdője, a forrás jelképe. A víz mint a természeti élet felfrissítő és megtartó eleme nagy szerepet játszott már a pogány vallásokban is.

Az ószövetségi történetekben sokszor olvasunk a kutak jelentőségéről, Mózes pedig Isten botjával fakaszt vizet a sziklából a pusztában vándorló zsidóknak (lásd 4Móz 20). Ez Isten gondoskodó és irgalmas szeretetét példázza; az Úr a zúgolódókat is megajándékozza az üdítő forrással.

Ugyancsak nevezetes történet a samáriai asszony találkozása Jézussal a kútnál (lásd Jn 4). Itt hangzik el Jézus azon ígérete, hogy ő az élő vizet adja, amely után nem szomjaznak meg újra az emberek, mert az az „örök életre buzgó víz forrásává lesz” (Jn 4,14). Akik Isten igéjét naponta vágyakozó, szomjas szívvel olvassák, megtapasztalhatják, hogy valóban felüdít, új erőt ad.

A templomainkban lévő keresztelőmedence (kút) emlékeztessen bennünket arra, hogy egykor ott Isten gyermekévé fogadott minket. Ő előbb szeretett bennünket, felkínálta a keresztény életben való járást, felkínálta az ő vezetését. Gondolkodjunk el azon, hogy vajon mivé lett életünkben a szülők, keresztszülők ígérete! Élünk-e keresztségünk drága ajándékával? Táplálkozunk-e az igéből fakadó friss, éltető forrásból? Erőforrást jelent-e számunkra a tudat, hogy meg vagyunk keresztelve?

Luther Márton a kísértések közepette azzal verte vissza az ördög támadását, hogy felírta az asztalára: „Meg vagyok keresztelve, enyém Krisztus!”

Gáncs Aladár