Napról napra

Az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem. 1Móz 3,9–10 (1Tim 1,15; Mt 20,1–16; 1Kor 9,24–27; Zsolt 57) A kiáltás felfokozott beszéd; könnyebb meghallani, mint a szokásos szólítást. Itt most Isten kiált – miattunk és érettünk! Mert Istennek szívügye az ember. Az ember ekkor meghallotta Isten szavát. Milyen jó, ha van fülünk Isten szavának meghallására! De ebben az igében a kiáltással megszólított ember felel is, mégpedig őszintén. Manapság az ember imádságban felel Isten szólítására. Jó, ha őszinte szívből buzog elő az imádságunk, nem pedig imamalomszerű automatizmussal.

Én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön. Jer 9,23 (Ef 2,8; Lk 19,1–10; Bír 7,1–15) Micsoda óriási felfedezést tesz lehetővé a Biblia: a jog és az igazság nem a parlamenti törvényhozás terméke, hanem Isten teremtménye – a szeretetről nem is beszélve. Pedig a köztudatban inkább az Országház, az Országgyűlés és a minisztérium van előtérben, ha jogalkotásról, igazságról van szó… Tulajdonképpen a rendről van itt szó, mely akkor stabil, ha a szeretet, a jog és az igazság az alapja. Lelkünkben csak akkor lehet rend, ha kialakult benne a szeretet, a jog és az igazság. Mai igénk arról tesz bizonyságot, hogy a szeretet, a jog és az igazság forrása nem mi vagyunk, és nem mi „szolgáltatjuk”, hanem Isten teremti őket.

Ezért megbüntetlek titeket, ahogyan megérdemlitek – így szól az Úr. Jer 21,14 (Jn 4,36; Zsid 12,12–17; Bír 7,16–8,3) Ez az ige fenyegetés a javából! Mióta néhány hónapja sakkal foglalkozom, a sakkmesterektől azt tanultam: e játékban a fenyegetés néha rosszabb és félelmetesebb, mint a megvalósulása. A nevelésben is igaz ez a tétel. Isten is így akar bennünket okos szeretetével nevelni, hogy féljük őt, és tiszteljük akaratát. Eszembe jut a sokat hallott ige: „De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják.” (Lk 11,28) A „megtartás” Isten igéjének olyan tisztelete, amely magába foglalja a gondolatainkban és szívünkben való folytatólagos megőrzést! Isten igéjét tehát kifejezetten memorizálnunk kell!

Óvta népét, mint a szeme fényét. 5Móz 32,10 (Jn 4,22; Mt 10,40–42; Bír 8,22–35) A „szemünk fénye” a közbeszédben valami igen fontos és becses dolgot jelöl. Istennél a sorban az első az ő népe. De jó, hogy mi is az ő népéhez tartozónak vallhatjuk magunkat – Jézus Urunk érdeméért! Óvjuk hát hitünket, Istenhez tartozásunk kapcsát, mint a szemünk fényét, azaz mint a mi fontossági sorrendünkben elsőrendűt!

Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan legeltetnek benneteket. Jer 3,15 (ApCsel 5,38–39; 1Kor 3/1–3/4–8; Bír 9,1–6) A sakkozásban tanultakat átfordítva azt is mondhatjuk, hogy az ígéret gyakran lélekfényesítőbb, mint a megvalósulása. Azért is igaz ez, mert az elhitt ígéret reménységfakasztó erő. A hozzáértés itt inkább az ismeretség legmélyebb fokát jelenti. (Az ismeret a Bibliában a közösség mélységére mutat: Ádám is „ismerte” feleségét, Évát.) Az okos – itt – inkább a belátás értelmében veendő. Tehát az Isten szíve szerint való pásztor a báránykákat ismeri, azaz a legteljesebb közösségben él velük, és ezért a legnagyobb belátással megértő irántuk. Lelkipásztorainkért így imádkozzunk, hogy kapjanak Istentől atyai szeretetet és bölcsességet szolgálatukban.

Tisztítsd meg szívedet a gonosztól, hogy megszabadulhass! Meddig maradnak még benned álnok gondolataid? Jer 4,14 (Jn 13,8; Jn 2,13–22; Bír 9, 7–21) Meg kell találnunk a szív „kéményseprűjét”, amely kisöpri onnan az álnok gondolatokat. Csak a megtisztulás ad igazában szabadságot. A buyufa alatt című afrikai tanmesekönyvben olvasható, hogy Nyani, a kismajom elhiszi, hogy nincsen krokodil (azaz „nincsen bűn”). Mai anarcholiberális világunk is tagadja a bűnt. Olyan lehetetlenség ez, mint a korom nélküli kémény… Arra kell vigyáznunk, hogy ha át is futnak szívünkön álnok gondolatok, semmiképpen ne tanyázhassanak benne. Elő a szív kéményseprűjével!

Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem. Zsolt 118,5 (Jn 16,33b; 1Kor 1,26–31; Bír 9,50–57) A nyomorúság életünk színterét szűkíti, szorítja egyre kisebb helyre. Szorultságában mindenki az Úrhoz sóhajt, fohászkodik. Milyen jó olvasni a bizonyságtételt, hogy Isten a szorultságban élőt meghallgatta és kiszabadította egyéni nyomorúsága markoló szorításából, s a „szűk”-ségből tágasságra juttatta! A szó – hatalom; legyen bár Isten szava hozzánk vagy a mi szavunk Istenhez. Éljünk bátran mindkettővel; hallgassuk az igét, és válaszoljunk is rá: nem bánjuk meg!

Havasi Kálmán