Szószóró

Felszállok a vonatra. Kinézek egy szabad helyet az ablak mellett, ahol az elkövetkező egy órát nyugalomban és békességben szeretném eltölteni. Mielőtt leülnék, körülnézek, kik is vannak a környezetemben. Látom, hogy fiatalok. „Jaj de jó, minden rendben!” – gondolom magamban, majd leülök. A vonatban várakozó csönd honol. Egészen addig, amíg a 14-15 éves fiúk el nem kezdenek felébredni az iskola okozta délelőtti tompultságból.

A vonat még nem indul. A csendesen pusmogókat szép lassan elnyomja a három fiú éles, hangos beszéde. Kénytelen-kelletlen passzív részese vagyok annak, ahogy jobb híján egymást szórakoztatják. Nem is a tartalom üti meg a fülemet, hanem a kötőszavakként használt káromkodások tömkelege. Nesze neked nyugalom és békesség! Ha ez így megy még egy óráig!…

Így ment. Minél zajosabban döcögtünk, annál hangosabbak voltak a káromkodással bevezetett, illetve átszőtt mondatok. Az idősebbek összenéztek, megjegyzéseket tettek, szörnyülködtek a fiatalok trágárságán. Vajon szól-e végre valaki nekik, hogy ezt förtelmes hallgatni? Hát persze, hogy nem. Hiszen mi közünk – végtére is – ezekhez a fiatalokhoz? Neveljék meg őket a szülők, a tanárok. S ki tudja, lehet, hogy nem lenne jó vége, ha szólnánk… Telnek a percek.

Elnézem a srácokat. Itt most nincs szó éles vitáról, egymás feletti hatalomgyakorlásról. Ők semmit sem akarnak, csak nagyfiúnak, menőnek, jó fejnek, népszerűnek, hatalmasnak és erősnek látszani. Nem, nem, ők már nem kisfiúk. Ők már bármit bármikor és bárhol kimondhatnak, őnekik már senki nem parancsol. Lázadnak.

Na de miért hiszik azt, hogy pont ettől a magatartástól lesz valaki felnőttebb? Mert ilyennek látják a felnőtteket? Mert a példaképeik is ilyenek?

Közben azt kívánom, bárcsak Hollandiában lehetnék, ahol a legsúlyosabb káromkodás a „sajtfejű” gúnyszó vagy a „Menj fel a Holdra biciklizni!” mondat. Itt, Magyarországon, itt és most a vonaton sokkal többet kell kibírni…

Igen, jól tudjuk, hogy a magyar nép igencsak káromkodós az angolhoz vagy a némethez képest, és hogy az istenkáromlás tekintetében is az élen jár – míg a lengyelek, az angolok, a franciák, a dánok és a svédek mind tartózkodnak Isten szidalmazásától. De vajon mit teszünk népünk eme betegsége ellen?

Akármilyen hihetetlen, a Magyar néprajzi lexikon szerint ezt a „betegséget” már 1567-ben orvosolni próbálták a 9. törvénycikkben, majd később az 1604. évi 8. törvénycikkben; mindkettő a káromkodás megszüntetését célozta meg. Úgy tűnik, a probléma mélyebb gyökerű, mint hittük. De ez ma már nem lehet mentség. Mindenki egyénileg dönti el, mit hogyan fogalmaz meg és ad a másik tudtára.

Amikor konfirmáció után ifjúsági órákra jártam, egyszer a lelkészem mesélte, hogy az édesanyja sokáig csúnyán káromkodott. Addig, amíg meg nem tért. Attól kezdve soha többet. Ugyanis szégyellte magát Jézus előtt, hogy milyen szavak jönnek ki a száján.

Hidd el, a nagyfiúság nem a káromkodással, a káromkodók utánzásával kezdődik, hanem azzal, hogy az igazi értékeket, a hasznosat, az építőt keressük – mindazt, amitől lényünk gazdagodik, épül, amiből töltekezik. Azzal, hogy kiválogatjuk a minket érő hatásokból azt, ami feltölt bennünket, ami a javunkra van.

Jézus szerint „nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából” (lásd Mt 15,11), tehát nem az, amit hallunk, látunk, tapasztalunk mai világunkban – jót és károsat egyaránt –, hanem az ezekhez való hozzáállásunk a döntő. Aki Jézust szeretné követni, annak a beszéde is tiszta kell, hogy legyen.

Lassan felocsúdom gondolataimból, készülődnöm kell a leszálláshoz. Percek múltán magam mögött hagyom a három fiút, a fiatalok sokaságát. Az aluljáró falán mocskos feliratokat látok, majd otthon a tévében újra káromkodásokat hallok… Hát igen. Így elég nehéz a fiatalokhoz szólni arról, hogy miért is érdemes odafigyelnünk arra, ami elhagyja a szánkat… De talán akad köztünk valaki, aki mindennek ellenére megteszi.

Balog Eszter