evél&levél

Kampánykórkép című cikkemben igyekeztem csokorba gyűjteni azokat a jelenségeket, amelyek így vagy úgy az egyházakat is érintik. A publicisztika műfaji keretei lehetővé teszik, hogy a szerző olykor ne a tudományos dolgozatok logikája szerint öltse egymásba gondolatait és mondatait. Sajnálom, ha szándékom ellenére adtam volna okot bármi fajta félreértésre, és természetesen egyetértek az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatójával abban, hogy egy tudományos projekt résztvevői magánemberként bármiről kifejthetik nézeteiket. Fontos, hogy a társadalomtudományok is megfelelő mértékben részesüljenek a támogatásokból, és remélem, hogy a jövőben akár az evangélikus tudományos műhelyek is sikerrel pályázhatnak majd a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnál.

A másik olvasói levél kapcsán sajnálkozásom már kevésbé intenzív, már csak azért is, mert az írás tele van durva csúsztatásokkal és sértegetésekkel. Immáron „a vaskos tudatlanság elrémisztő dekórumával” felruházva mégiscsak megkísérelnék rávilágítani néhány, talán szándékos félreértésre, és elhárítani néhány, ki tudja mivel magyarázható félelmet. Nem lévén különösebben érzékeny a személyemet érintő, akár a nagy nyilvánosság előtt elhangzó sértegetésekre sem, indulatoktól mentesen, ám kicsit értetlenül állok a levélírók hevessége előtt. „Anyagilag motivált bértollnoknak” nem nevezek senkit, „anyagilag támogatott kritikusokat” valóban említek, ám józan ésszel aligha veheti magára ezt az aláírók mindegyike, „társaik” pedig végképp nem, hiszen a bekezdés első fele nem is anyagi kérdésekről szól, és rájuk nézve inkább dicsérő jelzőket tartalmaz. Később valóban nevesítettem Gábor Györgyöt mint olyan szerzőt, „aki az egyházakkal kapcsolatos kormányzati döntéseket nemigen kommentálja”. Azt, hogy ezt nem teszi, nem kellett volna összefüggésbe hoznom a Filozófiai Kutatóintézettel. Már csak azért sem, mert Gábor úr megfelelő díjazás mellett tanácsadója az egyházi ügyeket is gondozó kulturális kormányzatnak, így már csak „ezért sem véletlen”, hogy nem hallani tőle a jelenlegi egyházpolitika kritikáját azokban a bizonyos elemzésekben. Annak bizonyságaként ugyanakkor, hogy továbbra is a „belátásos és sértegetéseket kerülő beszéd” híve vagyok, készséggel teszek eleget a levélírók elvárásának: megkövetem mindazokat, akik Kampánykórkép című írásom által találva érezték magukat, noha mindenfajta anyagi vagy pártos motiváció nélkül, csupán tudományos ismereteikre és legtisztább meggyőződésükre hagyatkozva közölnek a történelmi egyházak mindenáron való ostorozását nélkülöző egyházpolitikai témájú elemzéseket.

Ravasz gondolat a levélírók részéről egy evangélikus egyháztagot egyházának lapjában azzal vádolni, hogy „azonosul egy, a protestánsok számára nyilván elfogadhatatlan kitételeket is tartalmazó katolikus dokumentummal”. Ha az urak figyelmesebben olvasták volna írásomat, felfedezhették volna, hogy az korántsem a körlevél apológiája. Nem hiszem, hogy a katolikus „jó szándék” elismerése egyben Luther szellemiségének megtagadása lenne. Ilyen csúsztatás hallatán a reformátor minden bizonnyal a tintatartóért nyúlt volna, de nem azért, hogy pennáját belemártsa, hanem hogy azt a megfelelő irányba hajítsa.

Antiklerikalizmusról egyáltalán nem is írok, az alternatív egyháziasságot pedig mindenféle értéktartalom nélkül említem, így nem lobbantom sehova. A szerzők hitvallásos identitásához semmi közöm, ám hogy még világosabb legyen: mindenkinek becsülöm hitét, tiszteletben tartom felekezeti hovatartozását, függetlenül attól, hogy miket ír vagy beszél. És mivel a levélírók – bizonyítván azt az állításomat, mely szerint „a kritikus hang nemcsak a katolikus egyháznak, hanem általában a történelmi egyházaknak szól” – „a történelmi egyházak megnyilatkozásain érezhető akut kampánykór terjedésé”-ről írnak, fontosnak tartom újfent leszögezni: egy viszonylag kis, de nagy múltú egyháznak ügyelnie kell saját szellemi igényességére és önállóságára, a választási kampányok idején különösen. Kíváncsi lennék, hogy kritikusaim a Magyarországi Evangélikus Egyház vajh mely megnyilvánulásai kapcsán diagnosztizálták a kampánykórt.

Végül a félelmekről. Az agarakkal való túlzott azonosulás ugyan nemes gesztus e hasznos négylábúak felé, ám a metafora tárgyiasult értelmezését legalább annyira nem javasolnám, mint a gondolat által a levélírók fejébe ütött szög túlzó konkretizálását. Így hát aggodalomra semmi ok: ugyan több „evangéliumi vágyam” is van, ám sem az ebek, sem az ügyes tollforgatók megfékezése nincs köztük. Az pedig könnyen lehet, hogy kritikusaim kampányszerűen olvassák az Evangélikus Életet, én viszont rendszeresen olvasom, és írok e nyitott szellemiségű újságnak – egyebek között – egyházpolitikával foglalkozó cikkeket is. Soraimat ezért kampányolásnak beállítani – képtelenség.

Prőhle Gergely