Napról napra

Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! Zsolt 62,9 (1Jn 5,14; Lk 8,4–8/9–15/, Zsid 4,12–13; Zsolt 31) Teológiai is a sorrend: bizalom, őszinteség, biztonság. A biztonság oly fontos, hogy még a jelenleg folyó országgyűlési választási kampánynak is témája. Hiányzik azonban a bibliai alapja: az Isten iránti bizalom és az Isten színe előtti őszinte imádság. Lelki szemeim előtt megjelenik szívem „kiöntött” beltartalma (nem éppen épületes látvány) és az így kiüresedett szív „feltöltése” onnan, felülről. Ne takarékoskodjunk Isten iránti bizalmunkkal és őszinteségünkkel, hogy ő tölthesse be szívünk legkisebb zugát is békességével!

Ki vagyok én, Uram, ó, Uram? És mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig? 2Sám 7,18b (1Kor 1,9; 5Móz 32,44–47; Bír 10,17–11,11) Ezen a héten – bizonyára nem véletlenül – kétszer (mára és péntekre) kaptunk az Isten előtti alázatosságról szóló igét. Az Isten színe előtt álló hívő ember porszemnek tartja önmagát; ez már majdnem „matematikai pont”. (A matematikában a pont létezik ugyan, de kiterjedése nincs.) Ennek az ellenpólusa az én gőgje, amely még a Miatyánkot is képes egójához torzítani. Az Isten színe előtt álló ember valójában térden áll; ebben rejlik aktivitásának többlettartalma.

Tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Zsolt 51,5 (Gal 1,4; 2Móz 7,1–13; Bír 11,12–27) Bűnlátás nélkül nincs megtérés. Megtérés nélkül nincs újjászületés. Újjászületés nélkül nincs üdvösség. (Vagy mi is inkább a „következmények nélküli” vallásgyakorlás hívei vagyunk – és maradunk?) A bűn látására csak a Szentlélek tud elvezetni, rávezetni bennünket. Jn 16,8-at vegyük elő most azonnal és olvassuk el – kifejezetten önmagunkra vonatkoztatva! Kérdezzük meg ezután: valóban látom saját bűneimet? Imádkozzunk bűnlátás végett a Szentlélek világosságáért, mert szükségünk van rá!

Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. Zsolt 63,5 (ApCsel 3,8; Mk 6,1–6; Bír 11,28–40) Ha az imádságot vezényelnék, azt mondanák: „Kezeket fel!” Imádságra fölemelt kézzel lenni fárasztó testtartás. Mózesnek is testvéri segítségre volt szüksége a harc közben végzett imádsághoz. Talán ez a kezdete az imaközösségnek… Egykor Ordass püspök valamelyik írásában olvastam nagy meglepődéssel, hogy Jézus – az Újszövetség bizonyságtétele szerint – egyszer sem volt imaközösségben. Nekünk azonban ApCsel 2,42 értelmében szükségünk van rá. Hordozzuk imádságban is egymás terhét, s ne feledkezzünk meg Isten imádásáról sem!

Ki tudná elmondani, milyen hatalmas az Úr, ki beszélhetné el minden dicső tettét? Zsolt 106,2 (Mt 5,45; Lk 6,43–49; Bír 13,1–25) Amikor a szív túláradó, amikor a szó is kevés, akkor még mindig jöhet az ének, a himnusz és könnyünk csordulása. Ne szégyelljük Isten nagyságos dolgaira való lelkes rácsodálkozásunkat, és ne restelkedjünk, ha néha könnyezni kezdünk – nemcsak bánatunkban, örömujjongásunkban is.

Micsoda fonákság! Egyenlőnek tartható-e az agyag a fazekassal? Mondhatja-e az alkotás alkotójának: Nem ő alkotott engem?! Mondhatja-e a fazék a fazekasnak: Nem ért a dolgához?! Ézs 29,16 (Ef 2,10; Jn 12,34–36/37–42/; Bír 14,1–20) Napjainkban az ember nagyobbnak, többnek tartja önmagát Istennél, sőt azt képzeli, hogy a helyébe léphet. Ezópus meséje (Rana rupta et bos – A felfuvalkodott béka és az ökör) jut az eszembe, amelyben a béka addig-addig pumpálta magát, míg kipukkant. Micsoda szánalmas látvány a léggömb „nagysága” is, amikor kipukkadva látjuk! „…Isten nem csúfoltatik meg…” (Gal 6,7; Károli-fordítás)

Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől. Ézs 50,6 (Jn 19,1–3; Mt 13,31–35; Bír 15,1–16,3) Megváltó Jézus Urunk nem védekezett, mert ha nem vállalta volna az elégtételt a bűnért (az enyémért!), akkor nekem nem lenne Isten előtt bocsánatom (üdvösségem), csak bűnhődésem (kárhozatom)… Furdal a lelkiismeret, hogy miattam bántották őt, és hálásan köszönöm, hogy Isten előtti elégtételt adott minden bűnömért, vétkemért és mulasztásomért. A megváltásnak is van tehát „árnyéka”. Mégis milyen fényes és dicsőséges!

Havasi Kálmán