Evangélikusok

Kedves olvasóink közül minden bizonnyal sokan felfedezték, hogy a fenti címben egy méltán világhírűvé lett regény címét használtam fel, egy nem lényegtelen – inkább a reménységemet, mint tapasztalataimat kifejező – változtatással. Ugyanis a nevét rendkívül szellemesen megváltoztató Erich Maria Remarque regényének a címe valójában így hangzik: Nyugaton a helyzet változatlan. (Az 1933-tól emigrációban élő német írót eredetileg Kramernek hívták; e névalakot egyszerűen „megfordította” – Kramer visszafelé olvasva Remark –, és a franciás írásformával még hangsúlyosabbá tette tiltakozását az akkori németországi folyamatokkal szemben.)

Igaz, nem mindig tapasztalom, de mégis remélem, hogy itt nálunk, egyházunk nyugati vidékein nem változatlan a helyzet. De ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy egyházkerületünk hivatalos neve utal a gyökerekre is. Hiszen a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület elnevezésben éppen ez a lényeg! Nem valami korábban nem létező jött létre, hanem az 1952-ben pártállami beavatkozással megszüntetett Dunántúli Egyházkerület utódjaként és örököseként születhetett újjá egyházkerületünk. Bár be kellett látnunk, hogy egyházkerületünk úgy, ahogy egykori püspöke, Kapi Béla remélte – és Lámpás az oltár zsámolyán című emlékirataiban ezt le is írta –, nem támadhatott fel. A közel fél évszázad folyamán kitörölhetetlen hatásai voltak az egyházunkat is sanyargató diktatúrának, és időközben két olyan nemzedék is felnőtt, amelynek nincsenek már személyes tapasztalatai – ahogy Kapi püspök írta – az évszázados történelmi egységet, valóságos történelmi személyiséget jelentő Dunántúli Egyházkerületről.

Sok energiát és munkát kell fordítanunk arra, hogy egyházkerületünk 113 gyülekezetében élő hittestvéreink közössége épüljön és erősödjék, mégsem tartjuk reménytelennek a helyzetet. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt gondoljuk, hogy 2000 őszétől rendszeresen több olyan alkalmat szervezünk egyházkerületünkben, amelyek követendő és követett példává lettek. Egyházunk zsinata 1997. február 23-án fogadta el azt a törvényt, amely lehetővé tette egyházkerületünk újjászületését. E fontos eseményre is emlékezünk évről évre a február 23-át követő szombaton, idén immár ötödik alkalommal megrendezett s ezért joggal hagyományosnak mondható egyházkerületi napunkon. Egyházkerületünk gyülekezeti elnökségeit is minden évben összehívjuk. A gyülekezeti vezetők számára nemcsak ismerkedési alkalom ez a találkozás, hanem a közös szolgálat gondjait és örömeit is megoszthatják egymással. A kerületi kórustalálkozók és a gyülekezeti munkatársképző napok is fontos alkalmai a találkozásnak, a közösség építésének.

Gondjaink is vannak, amelyekkel szembe kell néznünk. Nem sorolom fel mindet, de egyet mindenképpen meg kell említenem. Egész egyházunknak gondja ez, tudom, de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy egyházkerületünkben különösen sok gyülekezetünk viaskodik e kérdésekkel. Igen, a három egyházkerület közül nálunk a legnagyobb a gyülekezetek száma (a déli 66-tal és az északi 80-nal szemben 113), de a hívek összlélekszáma nem több. Ez azt jelenti, hogy sok olyan kicsiny s ráadásul fogyó gyülekezetünk van, ahol lelkészeinknek a kevésen való hűséggel kell szolgálatukat végezniük. S akkor még nem is szóltunk a szórványban vagy a nagyobb települések névtelenségében élő hittestvéreinkről! Ha a gyülekezeti nyilvántartásokat és a 2001-es népszámlálási adatokat összevetjük, szorongva kell megállapítanunk, hogy csak itt, a mi egyházkerületünkben több tízezer – magát evangélikusnak valló – lélek sorsa terheli (remélem legalábbis, hogy terheli) lelkiismeretünket. Mi lesz velük? És mi lesz velünk? Hogyan adunk számot róluk az egyház Ura előtt?

Hogy valóban ne maradjon a helyzet változatlan, ahhoz nem kevesebbre lenne szükség, mint arra, hogy a két legfontosabb fronton megerősítsük gyülekezetépítő munkánkat. Sürgető a szükség. Halaszthatatlan a feladat. Igehirdetői és lelkipásztori szolgálatunk egyaránt több sebből vérzik. S nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez nem csupán a lelkészek dolga. Az igehirdetői szolgálattal szemben igényes gyülekezetek segíthetnek lelkészeinknek, hogy átérezzék, milyen sok múlik rajtuk. És milyen jó lenne, ha közösségeink nemcsak elvárnák a lelkészek látogatását, hanem a presbiterek, a hűséges gyülekezeti tagok maguk is készek lennének meglátogatni a betegeket, a segítségre szorulókat! Segíthetnének megkeresni, megszólítani, hívogatni a gyülekezeteinktől eltávolodott vagy talán már el is idegenedett testvéreket.

Ez is a tétje az egyházunkban mostanában megkezdődő általános tisztújításnak. Változásra, megújulásra van szükségünk testületeinkben is! Hiszem, hogy ez nem mindig és nem csak személyi változásokat jelenthet. De arról meg vagyok győződve, hogy a lelkületnek, egészen hétköznapi szóval mondva, a hozzáállásunknak kell megváltoznia ahhoz, hogy mindenki – presbiterekkel, tisztségviselőkkel, gondnokokkal, felügyelőkkel és természetesen lelkészekkel az élen – a maga dolgát jól tanulja, jól végezze. Hogy ne maradjon minden a régiben, hogy ne maradjon a helyzet változatlan itt nyugaton sem.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület