Keresztény szemmel

Egy közösség addig él, amíg emlékezni képes. Isten választott népe is azért maradhatott életben, mert rendületlenül emlékezett az egykori szolgaságra és az abból való szabadulásra. Európában az elmúlt évszázadokban az egyes nemzetállamok megerősödése határozta meg a történelemszemléletet. Az öntudatra jutott népek a múltjukra való emlékezéssel tudták kifejezni önazonosságukat: a múlt dicső pillanataira és a történelmi tragédiákra való visszagondolás kiapadhatatlan erőforrása a jelennek. Mi, magyarok is nemzeti történelmünk több dicső és szomorú évfordulójára emlékezünk 2006-ban.

A huszadik századi történelem azonban olyan tapasztalatot adott az emberiségnek, amely intenzitásában, méreteiben túltesz minden eddigi nemzeti tragédián: ez pedig Auschwitz és a gulág. A barna és a vörös totális diktatúrák tapasztalata megtanított bennünket ismét emberiségben gondolkodni. A gonosz a huszadik században világméreteket öltött: ami korábban lokális volt, most globalizálódott. Illő és méltó, hogy nemzetünk életében legyen legalább egy nap, amikor a holokauszt, s legyen egy másik nap, amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Történtek már művészi, erkölcsi, teológiai kísérletek a huszadik századi történelem borzalmainak feldolgozására. Olvastunk regényeket, láttunk színdarabokat, filmeket, festményeket, hallottunk verseket, zeneműveket, s talán magunk is írtunk mélyenszántó elmélkedéseket. Ám emberlétünk, huszadik századi létezésünk traumáit aligha tudjuk egyszer is kibeszélni. Mégis, minderről beszélnünk kell. Beszélnünk, emlékeznünk kell, hogy életben maradjunk, ám úgy kell beszélnünk, hogy mindig újat is mondjunk, hogy a kimondott szónak ereje és hitele legyen.

A huszadik század második felének kelet-európai történetére irányul most emlékezésünk. A totális diktatúra fél évszázadát nálunk két egymástól világosan megkülönböztethető időszakra osztja 1956 cezúrája: a röviden „kemény”, valamint a hosszúra nyúlt, vég nélkülinek tűnő, a lelkeket fokozatosan és alattomosan behálózó „puha” korszakra. Látványos áldozatokról és mártírokról: gulágról, Recskről, kitelepítésekről, kivégzésekről, börtönről a „hangos” erőszak évei szólnak. Igen, emlékezzünk a kemény korszak áldozataira és mártírjaira! Legalább egy napon adjuk meg nekik a végtisztességet!

De ezzel emlékezésünk még nem érhet véget. A totális diktatúra második kiadásában a „csendes” erőszak módszerei kevésbé voltak látványosak, ám annál inkább hatékonynak bizonyultak. A zsigerekbe plántált félelem, a gerinceket görbítő nyomás, a gondolkodást bénító, a beszédünket butító demagógia, a módszeresen működő, az alantas érvényesülési vágyakat serkentő manipuláció, az erkölcsi értékrendet összezavaró demoralizáció nem „áldozatokat”, hanem sokkal inkább szánalmas „megnyomorítottakat” eredményezett. A kommunizmus áldozatainak emléknapján ne csak a nagybetűs áldozatokra emlékezzünk, hanem a megnyomorítottakra is: az Istenükkel, embertársukkal s legfőképpen önmagukkal is meghasonlottakra, a lelkükben kárt vallottakra, a kicsinyesen megalkuvókra, a látványos köpönyegforgatókra, az önmagukat még most is makacsul igazolókra, a magasra kerülőkre, majd mélységbe zuhanókra, a behálózókra és a behálózottakra, a hálóban vergődőkre, fedőneves vagy fedőnév nélküli ügynökeinkre! Azokra, akik elestek, akik egy tál lencséért, egy külföldi kiküldetésért, látványos előmenetelért elveszítették a lelküket, akiknek arcán hamiskás mosoly jelent meg, akik kisebb-nagyobb árulásukkal beszennyezték magukat, és akik most sem tudják kimondani, hogy „bánom”, akik újra és újra hárítanak: „Mi tiérettetek alkudtunk meg, hogy ti élhessetek!”

Sokan gondolják azt, hogy a bűn csak személyes dolog, s rendezése egyedül a bűnösre és Istenre tartozik. A modern kor privát kereszténységének eszméje ez, amely bár Istenre hivatkozik, a valóságban önmagát oldozza fel, és önmagának bocsát meg. Pedig árulásaink testvérünk előtti beismerése, a közösséggel szemben elkövetett bűn közösség előtti megvallása nélkül nincs bűnrendezés. A bűnbocsánat ilyenkor nem válhat valósággá.

Igen ám, de sokszor a bűnös éppen azért nem tud „gyónni”, mert jogosan észleli, hogy a közösség méltatlan a vallomására: együtt érző részvét, ölelni kész, befogadó szeretet helyett a kíváncsiság, a kárörvendés légkörét tapasztalja maga körül. Íme az ördögi kör: a közösség nem tisztul meg, mert a bűn nem mondatik ki – a bűn nem mondatik ki, mert a közösség nem tisztult meg. A kimondatlan bűn így továbbra is „kemény” marad, még tovább rombolja a közösséget.

A bűn tehát közösségi dolog, szövevény. Lássuk be: nemcsak „ők”, a lelkükben szánalmasan megalkuvók, hanem mi mindnyájan megnyomorítottak lettünk. Nemcsak „egyesek”, a test tagjai fertőződtek meg, hanem egész testünk lett beteg. Ha valóban mindnyájan betegek vagyunk, akkor nem az a megoldás, hogy türelmetlenül a másiktól várom a bűnvallást. Testvéreim bűnét, betegségét, életük terhét ugyanis én is hordozom. Nem csupán a hitében megnyomorított testvéremnek, hanem énnekem is arra van szükségem, hogy meggyónjak, bűneim terhét letegyem!

A száz éve született mártír teológus, Dietrich Bonhoeffer írja, hogy a keresztény közösségben mit jelent a bűn „helyettes átvállalása”, s hogy a bűnösnek milyen életmentő erő a megvallott bűn, a gyónás. A kereszt alatt élő testvérem számomra Krisztust képviseli, s ha a testvéremnek meggyónok, akkor bűneim terhét Krisztusra helyezem, s ő helyettem szenved. „A kimondott, megvallott bűn teljesen elerőtlenedett. Lelepleződött mint bűn, és ítéletre jutott. Nem rombolhatja tovább a közösséget.”

Egyéni múltunk és közösségünk bűneinek rendezése lehetséges, mert van közösségünk. Amint Fazakas Sándor református teológus írja: „…nincs még egy olyan hely és fórum a világban, ahol egykori ellenségek megtanulhatnak egymás felé fordulni, bűnösök és áldozataik egymásnak kezet nyújtani”, mint Krisztus egyháza.

Nemcsak az idősek, hanem a középnemzedék tagjai is mind „oly korban” éltek, amikor így vagy úgy mindnyájan megnyomorítottak lettünk – még akkor is, ha tudomásunk szerint nem követtünk el látványos árulást. Mindnyájan megmentésre szorulunk. Megváltónk értünk, bűnösökért jött el e világra.

Fabiny Tibor (ifj. dr.)