Evangélikusok

Kedves Olvasók, szeretett Testvéreim! Miután 67. életévemet betöltöttem, egyházi törvényeink értelmében nyugállományba vonulok. Megköszönöm az egyház Urának, hogy elhívott az evangélium szolgálatára, s 1962. augusztus 1-jétől hirdethettem igéjét, pásztorolhattam a rám bízottakat, és együtt ünnepelhettük az úrvacsora szentségét gyülekezeteinkben – előbb gyülekezeti lelkészként, majd két egyházmegyében is esperesként, végül tizenhat éven át az Északi Egyházkerület püspökeként. Köszönöm mindazok imádságát, akik e negyvennégy éves időszakban szolgálatomat Isten előtt hordozták, s mindazok segítségét, akik munkámban támogattak különböző tisztségek betöltőiként.

Sok örömmel ajándékozott meg Istenünk ezen a közel fél évszázados útszakaszon; kiváló képességű és erős hitű testvérekkel hordozhattam együtt a szolgálat gyönyörűséges igáját és sokszor nem könnyű terhét. Öröm volt a sok gyülekezetlátogatás; mind legszebb élményeim között marad meg emlékezetemben. A telt templomok népes gyülekezete, az éneklés szívből jövő istendicsérete, a tettrekészség megannyi épületünk megújulásáért és a gyermekek csillogó tekintete, ahogy a távolról érkező vendéget köszöntötték… Istené legyen a hála a sok szép elvégzett szolgálatért, a testvéri beszélgetésekért.

Méltán kérdezhetjük: milyen is volt a tizenhat esztendő, hogyan jellemezhetjük?

Nagyszerű, szép korszak nyitányaként élhettük meg az 1990. évet. A szabadság hajnala köszöntött ránk. Megszabadultunk a bejelentési kötelezettségtől, amely ránk nehezedett az előző időben. Többé nem kellett semmilyen egyházi összejövetelhez engedélyt kérni, külföldi látogatók érkeztét jelezni vagy éppen állami hozzájárulásért folyamodni egy gyülekezeti körlevél szétküldéséhez. Ízlelgettük és mély lélegzetvétellel ittuk magunkba a szabadság tiszta levegőjét.

A kibontakozás kora is elkezdődött. Új lehetőségek kínálkoztak, a televízióban és rádióban rendszeres keretek között sugározhattunk egyházi műsorokat, és az istentisztelet-közvetítés is természetessé vált a hírközlő szervek műsorai között. Megszervezhettük a tábori lelkészi szolgálatot, majd a börtönök rabjai közötti lelkigondozást és a betegek közti evangéliumhirdetést. Mindaz, ami negyven éven át csak álmainkban szövődött, egyik napról a másikra valóság lett. Akit szeret az Úr – mondtuk –, annak többet ad, mint amit megálmodni képes volt (vö. 127. zsoltár, 2. vers).

Az egyházban ez az idő a fokozott zsinati munka napi feladataiban jelentkezett. Újra kellett tanulni a törvényalkotás nehéz, verítékes munkáját. Ez egyúttal a felnőtté válás ideje is volt. Nem volt könnyű az irányított gondolkodás kényszeréből a felelős cselekvés és törvényalkotás mindennapi kihívásaival szembesülni.

Már e néhány gondolat is jelzi, hogy e korszak a kezdet nehézségeivel megterhelt idő éveit jelentette. Kezdtük visszakapni iskoláinkat. A történelmi múlttal és különleges hírnévvel megáldott Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium még 1989-ben elindíthatta – euforikus hangulatban – egyházi irányítás alatt tanító-nevelő munkáját. De melyikünk gondolta, hogy újabb tizenhárom középiskola kerül egyházi tulajdonba, és lesz az egyházi oktató-nevelő munka bázisa? Iskolákat kaptunk vissza, igazgatókat kerestünk, tanárokat vettünk át vagy állítottunk csatasorba. Épületek renoválása szakadt a nyakunkba, s kerestük itthon és külföldi testvéregyházainknál az anyagi forrásokat. Nem volt könnyű feladat, de láttuk a célt, örültünk a templomba érkező ifjaknak, s azóta is áldjuk Istent, hogy kiépült intézményes iskola- és óvodahálózatunk, kollégiumokat nyithattunk, építhettünk egy olyan időben, amikor hazánkban a gazdasági átállás a kapitalizmus sajátosságainak részleges ismerete jegyében sokak érdekeinek figyelembevétele nélkül zajlott.

Az infláció, a munkanélküliség növekedése e korszak ismertetőjegyei. S közben hazánk önálló, független ország lett. Majdnem egy kardcsapásra azonban tagjai lettünk a NATO katonai szervezetének, s megkezdődtek a tárgyalások az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeiről. A felgyorsult változások nem várt ritmusával sokan nem tudtak lépést tartani, pályaelhagyásra kényszerültek, vagy új szakmát kellett tanulniuk. E jelenségek gyülekezeteink életében is visszatükröződtek.

Szociális tevékenységünk is bővült. Új otthonok épültek, régi intézményeinket felújították, és befogadóképességüket több helyen növelték. Napjainkban harminckét otthonunkban várja biztonságos gondozás és korszerű lakószoba az idős testvéreket. Az ezen intézményekben zajló értékes munkát jelzi, hogy a legtöbb helyen sorban állás van a beköltözés mielőbbi lehetőségéért.

Bár az elvilágiasodás felgyorsulásának jelei felbukkannak, ugyanakkor jelentkezik az éhség a transzcendens után, a vágyakozás egy morálisabb világ etikai normáinak megvalósítására.

Áldja Isten egyházunk, gyülekezeteink szolgálatát az új évezred elkövetkező évtizedeiben hűséges pásztorok és áldozatkész hívek imádsága és tanúságtétele által.

Hittestvéri szeretettel elköszön:

D. Szebik Imre elnök-püspök, Északi Egyházkerület