Kultúrkörök

A finnek nemzeti eposza több művészt is megihletett, további alkotásra serkentett. Akseli Gallen-Kallela finn képzőművész a Kalevala illusztrálásával, a tavaly száznegyven éve született Jean Sibelius zeneszerző pedig zenei feldolgozásával szerzett hírnevet önmagának és hazájának.

A két művészt egy sajátságos eset is összekapcsolja: egy alkalommal összetévesztették őket – hol máshol, mint Budapesten. A Finn Külügyminisztérium levélgyűjteményének egy darabja szerint Magyarország hivatalos levélben tájékoztatta Sibeliust, hogy budapesti tartózkodása emlékére táblát óhajt elhelyezni. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a zeneszerző soha nem járt hazánkban… (Gallen-Kallela ellenben valóban többször is vendégeskedett Magyarországon; a művészt ábrázoló dombormű a budai Duna-parton, a Lánchíd utcai parkban látható.)

Pedig Sibelius több szállal kötődött Magyarországhoz – és nem pusztán a két nép közötti nyelvrokonság miatt. Egyetlen hegedűversenyét (d-moll, op. 47) az 1904. február 8-i helsinki premieren – majd néhány nap elteltével még két koncerten – a zeneszerző vezényletével a cseh származású, de temesvári születésű Nováček Viktor (1872–1914) játszotta. Sibelius sokáig kereste, ki lenne a legalkalmasabb a mű bemutatására, de mivel mindenki visszautasította a felkérést, Nováčeknek kellett megoldania ezt a megtisztelő, mindazonáltal nehéz és veszélyes feladatot. Veszélyeset, hiszen az elhúzódott zeneszerzői munka miatt a szólistának nem maradt ideje gyakorolni. Ettől függetlenül Nováček mindhárom koncerten kívülről játszotta a hegedűversenyt! Bár a kritikák magát a darabot kiforratlannak és túlságosan is konzervatívnak tartották – Sibelius át is dolgozta a művet –, Nováček tehetségét és előadásmódjának kiválóságát senki nem vitatta.

Amikor 1903 őszén Sibelius a hegedűversenyén dolgozott, a mindössze tízesztendős Vecsey Ferenc (1893–1935) Európa több nagyvárosában is lélegzetelállító koncertet adott. Bemutatkozása után – nem véletlenül – csodagyereknek könyvelték el. Sibelius és Vecsey 1909 májusában Berlinben ismerkedett meg egymással – rendhagyó körülmények között. Charlotte Vecseynek, a hegedűművész nővérének a visszaemlékezése szerint egy koncerten Sibelius, aki az első sorból hallgatta Vecsey hegedűjátékát, saját zsebkendőjével segítette ki a verítékező homlokú, de zsebkendőjét nem találó művészt. Csak a hangverseny után mutatták be őket egymásnak… Hogy Sibelius pontosan mikor döntött úgy, Vecseynek ajánlja hegedűversenyét, nem tudni, az viszont tény: 1910 őszén több utazását is elhalasztotta azért, hogy az ő előadásában hallhassa a művét.

A finn zeneszerzés mindmáig leginkább emblematikus figurájának magyarokhoz fűződő kapcsolata nem merül ki ennyiben. Tanulóévei során több magyar művésztől – Csillag Hermanntól és Goldmark Károlytól – is tanult, hegedűversenyét pedig Nováček és Vecsey után jó néhány magyar hegedűművész is repertoárján tartotta, így például Telmányi Emil és Kubinyi Attila (Vecsey unokaöccse) is.

Mindezekről, illetőleg Sibelius magyar művészekkel, illetve kritikusokkal való találkozásairól, egymással folytatott levelezésükről, a 19–20. század fordulója és a 20. század első fele Európájának zenei életéről Hegedüs Kálmán könyve számol be részletesen Jean Sibelius finn zeneköltő és a magyarok címmel. A kötet igen tartalmas és érdekes: számos, mind ez idáig ismeretlen adatot, dokumentumot – leveleket, fotókat – közöl. Kár, hogy a mű megjelentetése előtt a kézirat nem került egy gondos kiadói szerkesztő kezébe; a nyelvi egyenetlenségek elsimítása még értékesebbé tette volna a kiadványt.

Vitális Judit