A hét témája

Nagyapámmal nem gyakran beszéltünk egyházi ügyekről, de beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az evangélikus egyházon belüli demokrácia. A hetvenes, nyolcvanas években, szinte még gyerekfejjel, nem tudtam igazán felfogni nagyapám szavainak jelentőségét. Később számomra is világossá vált, hogy hazai lutheránus hagyományaink egyik legnemesebbike egyházunk tisztségviselőinek demokratikus úton való megválasztása. Ezért is tartom meghatóan nagy megtiszteltetésnek, hogy jelölést kaptam az országos felügyelői tisztségre.

Nyilván nem mindegy, hogy az ember gyerekként, ifjú éveiben milyennek látja egyházát, vagy milyen híreket kap róla közvetlen környezetéből. Szüleim – akik Botta István legendás kelenföldi ifjúsági körében ismerkedtek meg – és anyai nagyanyám néhány éves koromtól hozzásegítettek ahhoz, hogy egyházunkat (az ismert körülmények ellenére) élő, sokszínű és alapvetően vidám közösségként ismerjem meg. A balatonszárszói nyaralások, Kovácsházi Zelma néni Deák téri vasárnapi iskolája, később a szeretve tisztelt Bencze Imre kegyesen intellektuális bibliaórái és konfirmációs előkészítője, kiegészülve a hála Istennek még mindig jó egészségnek örvendő Sulyok Imre bácsi vezette kelenföldi énekkar próbáival és a gyülekezeti kirándulásokkal, mind-mind maradandó élmények. A kelenföldi ifjúsági órák, melyeket a nálam néhány évvel idősebb teológusok – ma elismert lelkészeink – vitái tarkítottak, korán világossá tették számomra, hogy Isten igéjét sokféleképpen lehet hitelesen magyarázni, s e magyarázatok, stílusok jól megférnek egymás mellett. Különösen akkor, ha a személyes viszonyokat nem terhelik fölösleges ellentétek, hiúságból, gyengeségből adódó viszályok.

Családom, szüleim, akiktől végtelen sok szeretetet kaptam, a tanulás sokféle lehetőségét tárták fel előttem. A nyelv- és a zenetanulás mellett hozzásegítettek ahhoz, hogy utazásaink során minél több új dologgal ismerkedjem meg. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor jobban örültem volna, ha egy speciális területre tudok összpontosítani. Ma már inkább hálás vagyok a gyerekkoromban belém nevelt általános kíváncsiságért, amely a gimnáziumi érettségi után, 1983-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara felé terelt. A zenei tanulmányokat sem hagytam abba, igaz – klasszikus zenész családom nagy megrökönyödésére –, átmenetileg műfajt váltottam: a nagyrészt a kelenföldi ifjúság tagjaiból verbuválódott zenekarunkkal 1983-ban Ki mit tud?-ot nyertünk.

– – –

Egyetemi éveim alatt ösztöndíjasként fél évet az NDK-ban, majd a nyolcvanas évek végén közel egy esztendőt Hamburgban töltöttem. Fontos tapasztalat volt a hazai demokratikus változásokat Nyugat-Európából szemlélni, talán ezért is kezdtem akkor behatóbban foglalkozni az egyes ember történelmi szerepével, ennek irodalmi feldolgozásával. Az egyetemi évek után az ELTE Idegen Nyelvi Lektorátusán kaptam állást, de emellett rengeteget fordítottam, cikkeket írtam, rádióműsorokat szerkesztettem. Anyanyelvi szintű németnyelv-tudásom mellett igyekeztem angol és francia nyelvi ismereteimet is jó társalgási szintre fejleszteni.

1993-ban a Friedrich Naumann evangélikus lelkészről és liberális politikusról elnevezett német alapítvány felkért budapesti irodájának vezetésére. Ekkor kezdtem alaposabban megismerni a magyar közéletet, hiszen elsődleges feladatom könyvek kiadása, konferenciák szervezése volt. Egyház és modern társadalom című konferenciasorozatunk a rendszerváltozás után először foglalkozott az egyházaknak napjainkban betöltött szerepével, ültetett egy asztalhoz egyházi és politikai vezetőket, mutatott be külföldi példákat arra, hogy az egyházak miképpen tudják minél inkább elfogadtatni magukat a szekularizált többségi társadalomban. Hasonló kerekasztal-beszélgetéseket tartottunk a kilencvenes évek derekán a kelenföldi gyülekezetben is. Különleges megtiszteltetésnek tartom, hogy az egyik ilyen tanácskozás örvén alaposabban megismerkedhettem Andorka Rudolffal. Az ő társadalomismerete, derűje, Istenbe és emberbe vetett bizalma mély benyomást tett rám. Korai halála egyházunk számára is óriási veszteség.

A német alapítványnál végzett munka felkeltette érdeklődésemet a diplomácia iránt, ezért beiratkoztam a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok – posztgraduális – szakára. Ennek befejeztével, az 1998-as kormányváltást követően az újonnan alakult Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közigazgatási államtitkára lettem. Pártnak soha nem voltam tagja; függetlenül attól, hogy személyesen mit gondolok az egyes politikai erőkről, mindig arra törekedtem, hogy államigazgatási munkámat a törvények maximális tiszteletben tartásával, politikailag kikezdhetetlenül végezzem. Kezdeményezésemre valósult meg az a gyakorlat, hogy a készülő törvényeket, előterjesztéseket még az elfogadásuk előtt az egyházak életére gyakorolt hatásuk szempontjából is megvizsgáltuk.

Sok szó esik mostanában egyház és állam kapcsolatáról. Azt gondolom, hogy az a kormányzati filozófia, amely – nem vitatva egyház és állam szétválasztásának Eötvös József-i gondolatát – legfőbb társadalompolitikai törekvéseiben szövetségest lát az egyházakban, abszolút korszerű, és megfelel korunk kihívásainak.

1. nyarán – tekintettel németországi kapcsolataimra és ezzel kapcsolatos szakértői múltamra – megbízást kaptam a berlini magyar nagykövetség vezetésére. Fontosnak tartom, hogy mind berlini, mind később berni nagyköveti megbízatásom – a már akkor is igen puskaporos belpolitikai hangulat ellenére – az Országgyűlésben teljes körű konszenzust élvezett. Berlinben, az egyesített Németország rohamosan fejlődő új fővárosában tanulságos és sokrétű feladat volt felépíteni és széles körben megismertetni új nagykövetségünket, eljárni hazánk európai uniós tagsága érdekében. A 2002-es kormányváltás után érdekes volt Svájcban alaposabban megismerni egy jelentős protestáns hagyományokkal rendelkező ország mindennapjait, konszenzuskényszerre épülő demokratikus rendszerét, a célszerű és a harmonikus együttélést segítő szokásait.

Az elmúlt hat évben családi életem is sokat változott. 2000-ben kötöttünk házasságot Korányi Noémivel, aki szintén bölcsész végzettségével az Országgyűlés Hivatalának jelenleg gyesen lévő munkatársa. Budapesten, Berlinben és Bernben született egy-egy gyerekünk, és hűen a B betűs hagyományokhoz – most újra Budapesten várjuk negyedik gyerekünk születését. Az óvodás „nagylányok”, Janka és Bori mellett a másfél éves, életvidám és éjszakánként is igen virgonc Marci nem kevés mozgalmasságot hoz – amúgy sem unalmas – életünkbe. Feleségem következetessége, végtelen derűje, a tágabb család tettrekészsége sokat segít abban, hogy gyerekeink is olyan harmonikus körülmények között nevelkedjenek, ahogy ez nekünk is megadatott. Ennél többet nem is kívánhat az ember. Persze kívánni nem elég, apaként is sokat kell tenni ezért.

Jelenleg a Külügyminisztérium főosztályvezető-helyetteseként dolgozom, feladatom – egyebek között – az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójával kapcsolatos rendezvények nemzetközi előkészítése. Emellett rendszeresen publikálok tanulmányokat, cikkeket szaklapokban, folyóiratokban. Tekintettel arra, hogy gyerekeinket nem akarjuk megszokott környezetükből kiszakítani, nem számolunk azzal, hogy belátható időn belül újra külszolgálatra megyünk.

Államigazgatási munkámhoz hasonlóan az egyházban is elengedhetetlenül fontosnak tartom a törvények tiszteletben tartását. A törvények betartása és betartatása azonban önmagában kevés ahhoz, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház valódi testvéri közösség legyen. Fontos az összhang az egyház vezetésében; az egyéni teljesítménynél a jelenlegi helyzetben talán még sokkal fontosabb a csapatmunka képessége. Csak így lehet – levetve a régi terheket – biztosítani egyházunk belső békéjét, további fejlődését. Az országos felügyelő nyilvánvaló feladata, hogy – összhangban az elnök-püspökkel – igyekezzen minden egyháztagot minél aktívabb szerepvállalásra bírni. Ehhez nem elég, ha csak a külkapcsolatokkal, az állami hatalomhoz fűződő viszonnyal foglalkozunk. Törődni kell a legkisebb gyülekezetekkel is, segíteni őket abban, hogy a helyi közösségben tudjanak minél eredményesebb és látványosabb munkát folytatni. Hiszen ha nincsenek jól működő gyülekezetek, akkor lehet bármily kiváló az országos vezetők munkája, az egész nem sokat ér.

Napjainkban kulcskérdés, hogy milyen eszközökkel végezhető egyik legfontosabb feladatunk, a misszió. Mivel tudjuk vonzóvá tenni egyházunkat, gyülekezeteinket? Hogyan tudjuk elérni az egyház perifériáján és az egyháztól távol élőket az evangélium aktuális, személyre szabott mondanivalójával? Mindennapos tapasztalatom például, hogy a gyerekeikért aggódó szülők milyen gyorsan kapcsolatot találnak egymással is, ha gyerekeiket biztonságos, derűs közösségben, biztos értékrenddel élő pedagógusok kezei közt tudják. A kelenföldi családi istentiszteletek sikere láttán is fontosnak tartom, hogy egyházunk próbáljon sokkal inkább könnyíteni a gyermeket nevelők terhein – ne csak vasárnap. Ez a tevékenység gyereket vállaló lelkésznőinknek is – ha éreznek erre indíttatást – érdekes és fontos feladatot adhat, s családi életüket is megóvná.

A fenti példa csak egy a sok közül, amelyet saját családi élethelyzetem motivált. A gyülekezetek világi vezetőinek közös gondolkodása, rendszeres tartalmi eszmecseréje azonban számos új ötletet adhat azzal kapcsolatban, hogy miképp lehet a közjó és az egyház érdekében kapcsolatba kerülni önkormányzatokkal, állami szervekkel, hogyan lehet pályázni, ösztöndíjakat szerezni. Fontosnak tartom, hogy egy-két éven belül elkészítsünk egy olyan hosszú távú stratégiát egyházunk fejlődéséről, melyet Isten segítségével lépésről lépésre meg is tudunk valósítani. Régi szabály, hogy nagyobb az adózási fegyelem ott, ahol az adózók pontosan tudják, hogy mire fordíttatik az általuk befizetett pénz. Az egyházban sincs ez másként. Az erdélyi szász evangélikus közösségek virágzó gazdasági vállalkozásokká is tudtak válni a 19. században. Ez esetünkben egyelőre nyilván irreális cél, de mindenképp érdemes nagyobb anyagi önállóságra törekednünk.

Előéletem és kapcsolatrendszerem miatt is fontosnak tartom, hogy megválasztásom esetén magam is közreműködjem egyházunk nemzetközi kapcsolatainak fejlesztésében, a határon túli testvéreinkkel való együttműködésben, az államigazgatás különböző fórumain való egyeztetésekben, valamint abban, hogy egy-egy fontos közéleti kérdésben hallassuk hangunkat az országos médiában. Nem kell mindenhez hozzászólni, aktuálpolitizálni, de a sajnos egyre szaporodó egyházellenes megnyilvánulásokkal szemben olykor meg kell szólalni, s még inkább hallatni kell hangunkat, ha a társadalom többsége számára van jó hírünk. Rengeteg tartalék van egyházunkban, amelyet a diakónia vagy az oktatás területén úgy tudnánk mozgósítani, hogy a leggyanakvóbbak számára is világossá váljék: az evangélikus egyház Isten igéjének erejével és saját tettrekészségével a legszélesebb értelemben vett közjó érdekében cselekszik. E tevékenység nyilvánossága elismerést hoz, az elismerés pedig magabiztosságot ad. Hasonlóan fontos, hogy közgyűjteményeink, német, szlovák nemzetiségi kultúrkincsünk is nagyobb nyilvánosságot kapjon.

Eddigi megbízatásaim, változatos élethelyzeteim során két, Pál apostoltól származó ige kísért. Az egyik, amely biztonságot ad: „…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8,28), s a másik, amely óvatosságra int: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12)

Ennek jegyében összefoglalva: azt szeretném, ha húsz-harminc év múlva az én unokáim is majd olyannak látnák a Magyarországi Evangélikus Egyházat, amilyennek én harminc-harmincöt évvel ezelőtt megismertem: élő, sokszínű, vidám és bizakodó közösségnek. Ha ehhez én magam is hozzájárulhatok – bármilyen tisztségben –, szívesen és legjobb tudásom szerint teszem.