A hét témája

Különös helyzetben érzem magam, amikor az országosfelügyelő-választás egyik hivatalos jelöltjeként az Evangélikus Élet számára kell bemutatkozó cikket írnom. Ennek egyik oka az, hogy a zsinaton ismételten a tisztség megszüntetésére szavaztam. A zsinati többség azonban a tisztség megszűnését kimondó törvény elfogadása után végül is annak visszaállítása mellett döntött. Most sem tartom helytelennek akkori állásfoglalásomat, s mondhattam volna nemet a megkereséskor, de éppen akkor olvastam Ribár János esperes úr cikkét az Orosházi Harangszóban, amelyben azt írta: ne mondjon senki nemet az egyházi tisztségre való felkérésre, ha Isten hívja szolgálatra. Belső vívódásom éppen amiatt volt – s ez a vívódás az „igen” kimondása után sem csitult el –, hogy valóban Isten hív-e erre a szolgálatra, vagy csak emberek.

A másik, ami különlegessé teszi az Evangélikus Életben való megjelenést, hogy azóta, hogy három éve a lemondólevelem helyett a szerkesztő saját kommentárját jelentette meg, majd cenzorként letiltotta válaszom közlését, nem írtam egy sort sem a hetilapba.

1. novemberében születtem Kolozsvárt. Az évszám lényeges, mert tisztában vagyok azzal, hogy az egyházi törvény szerint az országos felügyelő hetvenéves koráig töltheti be tisztségét. Az én esetemben, ha megválasztanak, ez négy évet jelent, de ennyi idő alatt is lehet az egyházat építő szolgálatot végezni.

Édesapám, dr. Sólyom Jenő akkor már a soproni teológiai fakultás tanára volt. A teológia Budapestre költözése óta lakom Budapesten. Itt végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikus szakán, s lettem kutató a Központi Fizikai Kutatóintézetben. Az intézmény neve többször változott, de azóta is ugyanott dolgozom, jelenleg kutatóprofesszorként. A kandidátusi, majd akadémiai doktori fokozat megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává választott.

Többször dolgoztam – huzamosabb ideig is, mindig kinti meghívás alapján – külföldön, vendégkutatóként vagy vendégprofesszorként. Többek között összesen hat évet töltöttem egy francia kutatóintézetben, két tanéven át pedig egy amerikai egyetemen tanítottam. Külföldön előbb voltam profeszszor, mint itthon. 1992-ben kaptam egyetemi tanári kinevezést az ELTE-re. Amikor néhány évvel a rendszerváltozás előtt egy tanszékvezetői kinevezés kapcsán szóba került a nevem, elég volt valakinek a „klerikális” kapcsolataimra utaló megjegyzése, hogy rögtön levegyenek a listáról.

Feleségem, Tóth Márta az egykor évtizedekig Kemenesmagasiban szolgáló lelkész leánya. Három felnőtt leányunk közül az első férje az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanít, a másodiké a budahegyvidéki gyülekezet presbitere. Öt unokánk van.

Lelki fejlődésemben a család mellett döntő volt a Deák téri gyülekezet, annak is két lelkésze, dr. Keken András és dr. Hafenscher Károly. A lakóhely szerinti, józsefvárosi konfirmáció után 1956 őszétől egyre gyakrabban mentünk istentiszteletre a Deák térre, s lettem a Deák téri ifjúság tagja. Feleségemet is itt ismertem meg. Bár már harminc éve Budán lakunk, most is a Deák téri gyülekezetet tekintjük lelki otthonunknak. 1975-ben itt lettem presbiter.

Harmati Béla püspök urat nemcsak Deák téri lelkészként ismertem meg, hanem a lausanne-i egyetemen töltött évem alatt úgy is, mint aki rendszeresen jött át Genfből istentiszteletet tartani az ottani magyar protestáns gyülekezetbe. Az ő felkérésére fogadtam el 1990-ben a jelölést a Déli Egyházkerület felügyelői tisztségére. Bár a választás akkor élethossziglan szólt, úgy gondoltam, hogy a zsinat gyorsan meghozza a szükséges szervezeti változtatásokat, új egyházalkotmányt készít, s megtörténik a teljes tisztújítás. Végül is kétszeri újraválasztás után tizenhárom évig töltöttem be a tisztséget.

Egyik kezdeményezője voltam annak a nyilatkozatnak, melyben az egyházkerületi presbitérium első ülésén kifejezte a megújulás szándékát, és bocsánatot kért a múlt bűneiért. Máig sajnálom, hogy amikor 1991 tavaszán azt kértem, hogy a gyülekezetek szavazással fejezzék ki bizalmukat az elnökség iránt vagy bizalmatlanságukat vele szemben, erre nem került sor, mert a presbitérium nem tartotta szükségesnek.

Az évek során a jelenleginél nagyobb egyházkerület sok gyülekezetében tettem látogatást Somogy-Zalától Észak-Pest megyéig, Pesttől Békésig, tartottam előadást szeretetvendégségeken, egyházmegyei napokon vagy lelkészi munkaközösségi üléseken. Többször az egyházkerületen kívülről is hívtak.

1991-től 2000-ig – egy rövid időtől eltekintve, amikor egy máig sem tisztázott szavazással érvénytelenítették választással kapott mandátumomat – aktív tagja voltam a zsinatnak. Amikor 2000-ben felügyelői jelentéseimet, a zsinati munkával kapcsolatos javaslataimat, cikkeimet egy kötetbe összefoglaltam, mindez több mint háromszáz oldalt tett ki.

Talán jogosan lehetek büszke arra, hogy a gyülekezeti és egyházmegyei elnökségek aktív együttműködésével sikerült kiadni A Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerülete az ezredfordulón 2000–2001 című kötetet. Ötletgazdaként és szerkesztőként a múlt mellett azt kívántam bemutatni, hogyan élnek az egyházkerület gyülekezetei, milyen nehézségekkel küzdenek, milyen terveik vannak.

1997-ben – a zsinati ciklus befejezése, az új törvénykönyv megalkotása után – korábban kinyilvánított szándékomnak megfelelően és amiatti elégedetlenségemben, hogy a zsinat 2000-re tűzte ki az általános tisztújítást, lemondtam, de újraválasztottak. Három évvel ezelőtt viszont úgy távoztam a kerületi felügyelői tisztségből, hogy csak a Deák téri gyülekezethez és a Deák téri gimnáziumhoz kötődő tisztségeimet tartottam meg. Úgy ítéltem meg, hogy az egyház kárára lenne az elnökségen belüli ellentétek kitálalása, s inkább csendben visszahúzódtam. Az egyházkerületi közgyűlésen is csak annyit mondtam, hogy egyházunk következmények nélküli egyház, ahol következmények nélkül lehet nem igazat mondani s hűtlennek lenni. Most még azt is hozzáteszem, hogy mintha olykor következmények nélkül lehetne semmibe venni az egyházi törvényeket.

A problémák gyökerét abban látom, hogy tizenhat év óta túlságosan nagy szerepet játszik az egyházpolitika. Nem lehet kétségbe vonni, hogy rengeteg minden történt a gyülekezetekben, újra kiépült és megszilárdult az oktatási intézmények hálózata, de sokszor ennél fontosabb volt az egyházpolitikai küzdelem különböző csoportok között. Bár szavakban mindenki elismerte a gyülekezetekben folyó lelki munka elsőbbségét az egyházban, azt, hogy az egyház a gyülekezetekben él, több vita folyt a szerkezetről, mint a helyi evangélikus közösségek életéről. Az alulról való építkezés helyett az egyházkerületek száma és azok területi beosztása lett a döntő kérdés. Egy kicsit talán ezt is próbáltam ellensúlyozni a már említett könyvvel.

Önkritikusan el kell ismernem, hogy feladva véleményemet – amely szerint a zsinatnak csak az elvi alapvetést megfogalmazó egyházi alkotmányt kell elfogadnia – magam is támogattam az úgynevezett permanens zsinat gondolatát. Nem gondoltam arra, hogy egy testület, ha már összeül, mindig keres magának feladatot. Így jutottunk oda, hogy az 1997-re elkészült, többé-kevésbé véglegesnek gondolt törvénykönyvnek már sokadik átdolgozását tartjuk a kezünkben. A jelenleg még hivatalban lévő, majd a decembertől új rendben összeülő zsinatnak az eddiginél sokkal nagyobb önmérsékletet kellene tanúsítania. Csak a legszükségesebb esetekben lenne szabad az eddigi törvényekhez hozzányúlni, mert azok gyakori változtatása a jogbiztonság helyett a bizonytalanságot növeli. Ne történhessen meg olyasmi, ami a 2000. évi általános tisztújítás közben megesett, hogy a zsinat a választási folyamat közben módosította a tisztségeket érintő törvényt.

A jelenlegi jogi helyzet tudomásulvétele s az a remény, hogy végre nem az egyházpolitika, hanem a gyülekezetekben folyó munka lesz mindenki számára a legfontosabb, volt az, ami tusakodásaim között végül is a jelöltség elfogadása felé húzta a mérleg serpenyőjét.

Nem lehet megkerülni, hogy a következő években az eddigieknél még komolyabban szembenézzünk néhány kihívással. Az közismert, hogy a 2001. évi népszámlálás során a reméltnél valamivel kevesebben vallották magukat evangélikusnak (a lakosság alig 3%-a). Az már kevésbé, hogy míg a nyolcvan év fölöttiek között a teljes lakosságból majdnem 5% az evangélikus, a négy év alattiak között már csak 2%. Az egyik ok bizonyára a szekularizáció erősebb hatása a fiatalabb generációban, de legalább ekkora szerepet játszik az evangélikus öntudat gyengülése.

Nehéz megítélni, hogy mi okozott nagyobb kárt a fiatalság lelkében: a negyvenéves diktatúra a maga nyílt vagy burkolt egyházellenességével vagy az azóta minden médiumból áradó szabadosság, erkölcsi nihilizmus. Megtaláljuk-e a módot, hogy az ifjúságnak felmutassuk az evangélium örök kincsét, hogy ne a fogyasztói társadalom által kínált élvezeteket hajszolja?

A világháború utáni kitelepítések és az utóbbi évtizedek falurombolása sok egyházi közösséget tettek szinte életképtelenné, a városokba költözők pedig talajt vesztve gyakran nem találták meg az utat a helyi gyülekezethez. Az elmúlt hatvan évben sokat változott az egyházközségek beosztása, de – kevés kivételtől eltekintve – tűzoltás folyt, nem pedig egy koncepció megvalósítása. Még mindig nem késő, hogy ne felülről, hanem a gyülekezetektől kiindulva gondoljuk át az egyházközségi, majd egyházmegyei szervezetet.

Az elmúlt másfél évtized örömteli templomépítései mellett sok gyülekezet kínlódik azzal, hogy nincs anyagi ereje a templomok, parókiák renoválására, karbantartására. A Déli Egyházkerületben évekkel ezelőtt elkezdtük az egyházi ingatlanok állapotának felmérését, hogy a szükséges felújításokat valahogy ütemezni lehessen. Ezt országosan is meg kellene tenni.

Többször kifejtettem már, hogy az egyházi szolgálat kereteinek biztosításához szükséges, hogy megváltozzon a hívek adakozókészsége. Erre újra és újra fel kell hívni a figyelmet.

Ha néhány szóba kellene összesűríteni, hogy mit tartok az országos felügyelő legfontosabb feladatának, két fogalomhoz tudnám azt kapcsolni: evangélium és jó rend. Nem lehet kétséges, hogy az evangélikus egyház minden tevékenységének végső soron a krisztusi evangélium hirdetését kell szolgálnia. Mindenki, aki egyházi szolgálatot vállal, karizmájának megfelelően ezt kell segítse. Ugyanakkor az Ágostai hitvallás szellemében vallom, hogy az ige nyilvános hirdetése az arra szabályosan elhívottak feladata. A nem lelkészi tisztségviselők feladata pedig az, hogy ezt az igehirdetői szolgálatot a maguk módján elősegítsék. Ennek egyik eszköze, hogy igyekezzenek az egyházban fenntartani a jó rendet.

Egyházkerületi felügyelői szolgálatom alatt többször fölvetettem, hogy központilag kellene szabályozni a lelkészi fizetéseket. 2003-ban már majdnem a megegyezésig jutottunk, elkészült egy tervezet, de az országos elnökség nem látta alkalmasnak az időt a bevezetésre. Meggyőződésem, hogy ez a rendezés is a jó rend irányába mutatna, s remélem, hogy a következő ciklusban meg is valósul.

A jó rendhez kapcsolódik az új liturgia ügye. Számomra nem az a kérdés, hogy énekverses vagy liturgikus-e az istentisztelet, hanem az, hogy az úrvacsoráról vallott felfogásommal ellenkezik a gyónásnak és feloldozásnak a szentség kiszolgáltatásától való teljes elválasztása. Éppen a lutheri tanítás lényegét látom elveszni, ha nem bűneim bocsánatára kapom az úrvacsorát, hanem az „csak” a közösség megélésének alkalma.

Végül szeretnék néhány szót szólni a határon túl élő magyar evangélikus testvéreinkkel tartandó kapcsolatról. Ez nemcsak a családot Kolozsvárhoz kötő szálak miatt szívügyem, hanem azért is, mert nyugat-európai tartózkodásaink alatt jó volt testvéri kapcsolatokat találni az ottani magyar gyülekezetekben, a nagyheti ifjúsági konferenciákon. Ezért voltam egyik kezdeményezője a Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületének. Az ebből kinövő Magyar Evangélikus Konferenciának az országos felügyelő feltétel nélküli támogatását kell élveznie.

Lehet, hogy olykor élesen fogalmaztam, de kérem, abból is az egyházért aggódó szeretet hangját érezzék meg. Minden nyomorúságunk ellenére Isten mindeddig megtartott minket, s az új ciklussal nemcsak a személyi változások, hanem legfőképpen a lelki megújulás lehetőségét adja.