Élő víz

Az őskeresztények korából való az ismert legenda. Két idegen ment egy kietlen tájon. Találkozniuk kellett, mert az út, melyen egymással szemben haladtak, elég keskeny volt. A távolság csökkenésének arányában nőtt szívükben a félelem. Ki ez az idegen? Vajon jó- vagy rosszindulatú? Nekem támad, vagy jámbor vándor?

Amikor egészen közel kerültek egymáshoz, az egyik botjával rajzolt valamit az út porába. A másik nem hitt a szemének. Egy hal! „Ikhthüsz” – és megölelték egymást a „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó” jegyében.

Azt gondoltam, velem hasonló sohasem fog lejátszódni. De most mégis ilyen esetről fogok hírt adni. Feleségemmel, Manyikával gyülekezetünk idős tagjait látogatjuk, akik ilyenkor télen nehezen mozdulnak ki a házukból. Csúszós utak riasztják a bizonytalanul lépőket, hideg templomok a didergőket, a korai alkonyatok a rosszul látókat.

Takaros kertes ház kapuján csöngetek. János bácsi nagy sokára megjelenik a ház sarkában, a befagyott esővíztartály mellett.

– Ki az? – kérdezi erős basszus hangján. Majd tovább csoszog a kapu felé, kezében kis kulcscsomót morzsolgatva. Miközben közel ér, köszönök:

– Erős vár a mi Istenünk!

– De ki maga? – kérdezi ingerülten.

– Hát nem ismer? A lelkész vagyok, Győri János.

– De hát mit akar? Nem hallom, mit mond!

Hangosabbra veszem. A szomszéd ház ablakán elhúzódik a függöny, valaki gyanakodva kinéz.

– A lelkész vagyok, az evangélikus! – próbálom a decibelek szárnyán legyőzni azt a jelenséget, melyről a Préd 12,6 így szól: „És az ajtók kívül bezáratnak, a mikor is a malom zúgása halkabbá lesz; és felkelnek a madár szóra, és halkabbakká lesznek minden éneklő leányok.” (Károli-fordítás)

– Nem ismer meg? Pedig két hete találkoztunk a templomban, ott volt a felesége is. Még úrvacsorát is vettek.

Közben a kulccsal tovább babrál a zárnál. Látom, fél beengedni egy idegent. Persze, két napja nyírattam le a hajam – hát ezért nem ismer meg!

Ekkor történik valami. Feleségem kilép a kocsiból, és odatart egy Evangélikus Élet újságot János bácsi orra elé. Csoda történik. Nyílik a zár, János bácsi dohogva kér elnézést, és bent, a szobában Marika néni fogad örömmel, restelkedve hitvese fogyatékosságán.

– Mindig szétszedi a hallókészüléket. Most is elromlott neki.

Ám mi bent vagyunk, legyőzetett az akadály, látogatunk. Az újságot ajándékba hoztuk, de most elhatározzuk, hogy mindig viszünk magunkkal belőle legalább egyet-egyet, zárnyitó belépőkártyaként.

Énekszóval búcsúzunk. Lejátszódik a harmadik csoda: siketség ide, hallókészülék oda, az idős házaspár egy hangon és egy ritmusban harsogva énekel: „A drága orvos erre jár, a drága főpap, Jézus…”

Győri János Sámuel