Keresztény szemmel

Aligha vitatható, hogy március 15-e a legtisztább, leginkább egyetemes nemzeti ünnepünk. Tiszta, de nem szerencsés ünnep. Nemrég emlékeztünk meg az imponáló 150. évfordulóról. 1998 tavasza volt; akkor is parlamenti választásra készült az ország, ennek feszültsége meghatározta az ünnep hangulatát. Nemzedékem – diákok voltunk – emlékszik még a 100. évfordulóra, 1948-ra is. Ekkor már a megrögzött optimistáknak is látniuk kellett, hogy kihunyóban a halvány remény, tovaszáll a polgári demokrácia ígérete.

Minden totális rendszer ki akarta sajátítani – de az ünnep ellenállt. A hivatalos ünneplés némileg mesterkélt volta ellenére mindnyájunknak, akik megélhettük, jelentős, felemelő emlékünk a ’48-as szabadságharc 100. és 150. évfordulója egyaránt. Mert ma is minden mozzanatában vállalható egyetemes nemzeti ünnep március 15-e. Ezért fogadta közmegegyezés, hogy a rendszerváltozást követő első Országgyűlés hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánította. Ha népszavazáson kell róla dönteni, a nép körében talán augusztus 20-ával szemben is többsége lett volna; illetve a Kossuth-címeres zászló nyerhetett volna a Szent István-koronás címerrel szemben. Ki tudja?!

De mindenképpen jó, hogy a parlamentnek volt ilyen választási lehetősége. Augusztus 20-a a magyar államalapítás ünnepe. Erre az ünnepre azonban már több teher rakódott rá. Egyfelől vallási ünnep, de volt éppenséggel az új kenyér és a sztálini alkotmány ünnepe is. Paradox módon az istentelenség szimbólumává avattatott a mindennapi kenyér, amelyet a legszebb egyetemes imádságban kérünk az Úristentől…

Tisztán nemzeti ünnepünk október 23-a, amelyen az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezünk. Ennek ötvenedik évfordulóját ünnepeljük az idén. Ez az évforduló ebben az évben – úgy vélem – minden ünneplést befolyásol, meghatároz. Alig két évtizede még megtorlás járt azért, ha valaki akárcsak forradalomként merte említeni 1956 mámoros napjait. 1990 óta szabad csak megemlékezni róla. Ezért is érezzük, hogy milyen jelentős a különbség az évfordulók – az ötvenedik, a századik, a százötvenedik – között.

Ünnepi esztendőt élünk ’56 miatt, és ennek fényében gondolkodhatunk el egész ünnepi kultúránkon 1848, legtisztább nemzeti ünnepünk kapcsán is. A honfoglalás nemcsak távoli, hanem olyan esemény is, amely tragikus történelmünk következtében nincs organikus kapcsolatban a jelennel. A Kárpát-medence sokszor megcsodált asszimilációs ereje teszi – jó itt élni –, hogy tatárjárást, török uralmat, labanc vezetést követően mindig megújult a magyarság.

De 1848-cal már szoros a mai Magyarország kapcsolata is. 1848. március 15-e, 1848–49 történelme nem véletlen eseménysorozat, hanem a megelőző negyed századnak, a reformkornak, többek között a magyar nyelv, kultúra és tudomány felvirágzásának, a magyar nemzeti érzés megerősödésének egyenes következménye. A magyar nép látványosan jelezte a világnak élni akarását, a társadalmi haladás ügye melletti elkötelezettségét, a nemzeti függetlenség iránti igényét.

A ’48-as forradalom és szabadságharc minden látszólagos ellentmondása ellenére az egész magyarság ügye volt. Legfájdalmasabban éppen a megtorlás igazolja ezt, mely az egyszerű emberektől a mártír miniszterelnökig, a főnemes Batthyány Lajosig mindenkit sújtott. Egyszerre konkrétan szomorú és jelképesen üzenetértékű az is, hogy a forradalom szimbólumát is jelentő költőt, Petőfi Sándort orosz szuronyok ölték meg a segesvári csatamezőn. Tisztelgünk az aradi tizenhárom emléke előtt, akik között magyar, német, szerb, keresztény, pogány, ortodox, magyar anyanyelvű és magyarul alig tudó is volt. És mégis magyar nemzeti szabadságharc volt ez. Nem az osztrákok, az oroszok ellen, hanem a magyar szabadságért. Az osztrákok és az oroszok nem tudták ezt elfogadni, ezért támadták meg az országot. 1956-ban tizenhárom napba sűrűsödött, ami 1848–49-ben másfél évbe. Mégis kísértetiesek a párhuzamok. Akkor nem volt elkerülhető a trónfosztás, ’56-ban pedig a Varsói Szerződésből való kilépés. Mindkétszer a Nyugatot terhelte cserbenhagyásunk, Keletet pedig a forradalom leverése.

Egyházi lapban talán meglepő arra a párhuzamra is rámutatni, hogy a tisztán nemzeti ünnep karakter azt is jelenti, hogy az ünnepnek nincs vallási tartalma. Ugyanakkor a polgári demokratikus programokban szerepel egyház és állam szétválasztása és ennél is hangsúlyosabban a szabad vallásgyakorlás. A ’48-as programokban is helyet kapott, mert bár az 1781. évi türelmi rendeletet követően alapvető változások következtek be, csak egy évszázaddal később, az 1867-es kiegyezés után születtek meg a vallási felekezetek egyenrangúságát garantáló törvények. 1848-ban keresztény – katolikus és protestáns –, zsidó és pogány magyarok együtt küzdöttek a nemzet szabadságáért.

Felmerül a kérdés, van-e az egyháznak mondanivalója a nemzeti ünnepen. A válasz egyértelműen igen. Az egyház egy adott nemzet tagjai között, közösségben fejti ki tevékenységét. Az evangélium üzenete itt és most hangzik. Az egyház számára fontos a nemzet. Különösen hangsúlyos a történelmi évfordulók megünneplése az egyházi iskolákban.

De vannak veszélyek. Ilyen a 20. században elvadult nacionalizmus egyik vadhajtása; ennek maradványa a „nemzeti” és „keresztény” fogalmak erőltetett összekapcsolása. A kereszténység egyetemes, ha úgy tetszik, nemzetközi. Összefűz mindazokkal – a különböző népekhez, nemzetekhez tartozókkal –, akik hasonlóan hisznek, kötődnek az Úristenhez. Cserkész koromban – 16-os, fasori csapat – engem is úgy neveltek, hogy egyaránt fontos volt számomra a lutheránus hit és a magyarság. Ez ma is így van. De ez csak engem kötelez. Lehet valaki hitetlenül is jó magyar ember, erős nemzeti érzéssel, és lehet magyar állampolgárként jó keresztény úgy, hogy felfogásában nem erőteljes a nemzeti gondolkodás. Magam annak örülök, ha valakinek hite és hazája egyaránt fontos, és a kettő összhangban van. Annak viszont nem örülök, ha a kettő együtt politikai programként jelentkezik. Jelesül a vallást, a vallási hovatartozást kívül kell hagyni a pártpolitikán.

Ahogy kívül volt ’48-ban, és kívül volt ’56-ban is. Együtt haltak meg a különböző hiten lévők és a különböző politikai osztályokhoz, felfogásokhoz tartozók a szent magyar szabadságért. A plebejus Petőfi, a liberális Kossuth – mindketten evangélikusok –, az arisztokrata Széchenyi és Batthyány a saját útján, a saját módján küzdött a magyar szabadságért. Megilleti őket, hogy a mai nemzedékek – tartozzanak bármilyen valláshoz, vagy legyen bármilyen a politikai meggyőződésük – tisztelettel adózzanak emléküknek, művüknek.

Frenkl Róbert