Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 8.

Az elmúlt héten Luther sekrestyeimádságát olvastuk, ízlelgettük együtt. A cikkre reagálva egyik ismerősöm azt mondta: olyan idegen, olyan katolikus szó ez a sekrestye. Elgondolkodtam. Lehet, hogy nem a kifejezéssel van a baj, hanem azzal, hogy a sekrestye funkciója van eltűnőben egyházunkban. Néhány gondolat erejéig járjuk körbe a témát! Annál is inkább, mert Liturgikus könyvünk nem csak az előkészítő imádságoknál említi a sekrestyét – és így van ez a korábbi Agendánkban is.

Sekrestye: a templom elválasztott helyisége, melyben az istentisztelethez szükséges ruhákat és szent edényeket őrzik, s ahol a szolgálattevők felöltöznek. Néhol az oltártér mellett van, másutt a szentély mögött található; manapság egyre inkább a bejárat mellé teszik. Innen indul a liturgusok és a segítők egyszerű vagy ünnepélyes bevonulása. A szó eredetével kapcsolatban két elmélet létezik, mindkettő latin szóra vezeti vissza. Az egyik a „sacristia” kifejezésre alapoz, amely szent dolgok tárolóhelyét jelenti. A másik a „secretarium” szóból indul ki, amely a titkok helyét jelzi – fogalmazom egy készülő kis liturgikus szótár számára.

Érdemes lelkészeknek, egyházfi munkatársainknak, a gyülekezet egészének újragondolni, hogy miért is van sekrestye, mire használjuk, milyen módon rendezzük be. Az országot járva újra meg újra látom, hogy raktárrá, netán lomkamrává silányul a sekrestye, olyan hellyé, ahova el lehet tüntetni a felesleges holmikat. Tudom, van a sekrestyének raktározási funkciója is. Szükséges, hogy az úrvacsorai, a keresztelési eszközök („vasa sacra”, azaz a szent edények), az oltárterítők, a liturgikus öltözékek, a könyvek, az úrvacsorai ostya és bor, a vázák, a mikrofonok és más segédeszközök számára legyen megfelelően tisztán tartható, biztonságosan zárható hely. Meg is lehet találni az erre leginkább méltó formát.

A templom egészéhez, így a benne lévő sekrestyéhez is hozzátartozik a patyolattisztaság. Ha Mózesnek Isten közelségében le kellett vennie a saruját, akkor a templom, az Istennel való találkozás helye, az imádság háza sem lehet piszkos. Nemcsak a jól látható helyeken kell ragyognia mindennek, hanem a rejtett sarkokban, félreeső terekben s ugyanígy a sekrestyében is. Aki belép a templomba, már az első levegővétellel érzi a templomban a tisztaságillatot (vagy a tisztaság hiányát jelző szagot…). Lényeges szempont, hogy lehetőség szerint vagy a sekrestyében, vagy a közelében legyen kézmosási lehetőség. A kéz tisztasága higiéniai és esztétikai szempontból egyaránt fontos.

A templom csöndje a sekrestye csöndje is – remélhetőleg. Olyan belső szoba, imádságkamra ez, ahol fel lehet készülni a szent szolgálatra. Ehhez szék, asztal és – ha lehetséges – térdeplő is kell. Ha külső és belső igény az istentiszteletre való imádságos indulás, akkor meg kell teremtenünk hozzá a feltételeket is. A templom „kiemelt zuga” nemcsak az előkészület, hanem a lelkipásztori beszélgetés, netán a személyes gyónás helye is lehet. Ezért is feltétlenül szükséges a nyugalom és a csend biztosítása.

A sekrestye továbbá a szolgálattevők találkozási helye, ezért nevezték többek közt salutatoriumnak. Azokon a helyeken, ahol nagyobb sekrestye áll rendelkezésre, nemegyszer kisebb istentiszteletet, kisközösségi áhítatokat, családi alkalmakat is tartanak. Bár bizonyos értelemben a templom „előszobájáról” beszélünk, a sekrestye hangulata ne a „még a falakon kívül vagyunk” lazasága legyen, hanem az áthangolódás, a szent felszabadultság és az Isten felé fordulás légköre.

Ősi szokás szerint itt kezdték el énekelni az istentisztelet kezdő zsoltárát, és innen indultak be a zsoltáréneklés alatt a szentélybe. Legyen ez jelkép a számunkra: a sekrestye az a hely, ahonnan indul az istentisztelet. Az indulás pedig sok mindent döntően meghatároz. Ebben az értelemben nem is olyan mellékes hely a sekrestye. Érdemes újra felfigyelni rá, és kihasználni az általa kínált lehetőségeket.

Hafenscher Károly (ifj.)