Élõ víz

Hétfõ reggel, fél nyolc, Deák téri metróállomás. Munkába sietõ, magukba zárkózó emberek, iskolába rohanó, hátizsákos diákok. Tömeg a peronon, lökdösõdés a ki- és beszállásnál. A szûnni nem akaró tél, a hideg, a havas-piszkos város borússá teszi az arcokat, talán a lelkeket is.

Mivel van még pár percem a továbbindulásig, leülök egy padra, és nézelõdöm. Tõlem balra megakad a szemem egy sovány, idõs férfin. Õsz haja hátrasimítva, ruhája tiszta, rendes, de kabátja, cipõje nagyon egyszerû, kopott. Lábánál mûanyag bevásárlótáska, gazdájához hasonlóan az is elég törõdött.

A férfi – lehet úgy hatvanöt éves – elmerülten olvas. Kezében apró kis könyv; vékony lapjairól, tördelésérõl azonnal felismerem – semmi kétség: Károli-fordítású kis Újszövetséget olvas. A kétpercenként elrobogó szerelvények, a huzat, a reggeli nyüzsgés, a lárma nem zavarja, fel sem emeli szemét a sorokról. Minden figyelmét az igének szenteli. A kisméretû Biblia sem „új”; régóta társak lehetnek, olyan bensõséges a viszony kettejük: az élõ Isten igéje és az igére hangolódó ember között.

Jó érzés tölt el. A közösség érzése. Nem tudom, honnan jött, hová megy, milyen életút áll mögötte, miféle otthonból indult el ilyen korán, hogy van-e családja, vannak-e szerettei, vagy magányos, és a forgalmas állomás közegében, az emberforgatagban egy kicsit meg szeretett volna pihenni… Nem tudom, hogy vannak-e anyagi gondjai, amelyek nyomasztják, és hogy milyen „jövõképet” lát maga elõtt; hogy holnap is itt lesz-e, vagy egy másik metróállomás peronján… Nem tudok róla semmit, ahogyan õ sem énrólam, talán észre sem vett – mégis, valamiben, helyesebben valakiben közösek vagyunk ezzel a számomra idegen emberrel. Hát nem csoda az, hogy Isten családjának a tagjai lehetünk?!

Talán végére ért a szakasznak (ahogy diszkréten odakukucskálok, mintha az egyik evangéliumból olvasna éppen), mert begyakorlott mozdulattal orkánkabátja belsõ zsebébe süllyeszti kis Bibliáját. Feláll, egyenes tartással elindul – most már biztos dolga van –, de a léptei nem sietõsek. Csak képzelem-e, hogy nyugalom árad belõle, olyan valakié, aki tudja, hogy bár egyszer a világ „elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké”? (1Jn 2,17)

Ahogy távolodik, lassan elnyeli a tömeg. Ha még egyszer találkozom vele, megkérdezem majd, mi volt a lelki útravalója ezen a hétfõ reggelen…

„Én pedig hatalmadról énekelek, magasztalom minden reggel hûségedet.” (Zsolt 59,17a)

K. D.