Élő víz
Heti útravaló
Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. (Róm 5,8)
Böjt második hetében az Útmutató reggeli igéi az Úr mindhalálig engedelmes Szolgája által Isten „közkinccsé” lett irgalmas és kegyelmes szeretetét hirdetik a bűnös ember számára. Dávid még csak kérhette: „Emlékezz meg, Uram, irgalmadról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak!” (Zsolt 25,6; LK) De mi már múlt időben mondhatjuk heti igénk személyesen átélt örömhírét: gondolt ránk az Úr, és „amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért”! Egyedül Isten ingyen kegyelme az alapja annak, hogy „megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 5,6.1). „Aki hiszi, hogy bűnét és az egész világét a mi áldott Urunk hordozza, azé a bűnök bocsánata s az örök élet.” (Luther) Azért lehetünk Jézus örökségévé, mert „a Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza” (Ézs 5,7); de Isten másoknak adta a szőlőt. Mivel a gonosz szőlőmunkások megölték az örököst, elvétetik tőlük az Isten országa. „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben” is! (Mk 12,10–11) Jézus egyik ószövetségi előképe Jeremiás volt, aki az Úr nevében azt prófétálta, „hogy úgy jár ez a templom, mint Siló, ez a város pedig rommá és lakatlanná lesz…” „De tudjátok meg, hogy ha megöltök, ártatlan vér terhel benneteket, ezt a várost és lakóit…” (Jer 26,9.15) Jób az Úr feddhetetlen szolgája volt, aki betegségében is istenfélő maradt. Isten korábbi irgalmas és kegyelmes tetteire emlékezve mondhatta: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (Jób 2,10) A pusztában vándorló, szomjas nép viszont kísértette az Urat, perlekedett vele, és zúgolódott ellene. Isten megoldása: „Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.” (2Móz 17,6) – „Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10,4b) János felveszi a harcot kora tévtanítóival szemben, akik azt állítják, hogy nincs bűnük, s nem vétkezhetnek. Reformátorainkkal együtt valljuk-e mi is, hogy a Krisztust követő ember egyszerre igaz és egyszerre bűnös Isten előtt? Ki „a” megoldás? „…ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért…” (1Jn 2,1–2) Mi vajon jól értjük-e ezt a bejelentést: „…az Emberfia emberek kezébe adatik!” (Lk 9,44)? És hisszük-e, átéltük-e azt, hogy az a nagy tanítvány, aki a legnagyobbat, Istent fogadja be szívébe, életébe?! Pál ezt így fogalmazza meg – személyes hitvallásaként is: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” Valljuk-e mi is a reformáció örök érvényű tanítását, „hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által” (Gal 2,20.16)?! Kérjük tehát tőle: „Életem, Jézus, egyedül te töltsd be…” (EÉ 387,1)
Garai András