Evangélikusok

Tekintettel rovatunk tájoló feladatára is, keresem a választ az Egyházak Világtanácsának (EVT) a kilencedik nagygyűlésén kapott impulzusok alapján: vajon „honnan fúj a szél”, merre vesz irányt az ökumené hajója a 21. század elején? A keresztény világszervezetek hétévenként rendezett nagygyűlései – a találkozás, a megélt közösség élményén túl – útjelző táblák, melyek aktuális prioritásokat, irányokat határoznak meg. Ez többnyire már a mottókban jól tükröződik. Így volt ez a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) három éve Kanadában tartott nagygyűlésén is, melynek jelmondata világunk betegségére utalt: „A világ gyógyulásáért”. Ebbe az irányba mutatott tovább az EVT Porto Alegre-i világgyűlésének mottója: „Isten, kegyelmed szerint formáld át a világot!”

Manapság a haladás, a fejlődés legelfogultabb hívei is beismerik világunk súlyos torzulásait, deformálódását. Keserűen tapasztaljuk ezt a teremtett világ felborult rendjében, a lassan már mindennapos létünket fenyegető klímaváltozásban, az életet védő és hordozó kisközösségek, a család, a házasság válságában, széthullásában, az erőszak, a terror pusztításában. Mindezek nem tőlünk független, elháríthatatlan sorscsapások rajtunk, hanem az emberi rövidlátás, elvakult önzés, a bűn következményei. Ennek tisztán látása, néven nevezése, megvallása – a gyógyulás, az átformálódás előfeltétele.

A böjti önvizsgálatot természetesen magunkon kell kezdenünk. Vajon mennyiben felelünk mi, keresztények, egyházak a világ romlásáért?! Nehezen tudok szabadulni a neves német teológus és pszichoterapeuta, Eugen Drewermann kemény diagnózisától, mely szerint a mai egyház gyakran „elnéz a dolgok fölött, és ezt még erénynek is tartja… Múljék el ez az egyház!” S mivel – úgy tűnik – ez az egyház nem igazán akar „elmúlni”, az éles szavú kritikus a közelmúltban kilépett a német katolikus egyházból…

Nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás, mint ahogy Luther Márton sem lépett ki kora deformált egyházából, hanem megpróbálta belülről megújítani, reformálni. Nem véletlen, hogy egyházújító 95 tételét éppen megtérésre szóló felhívással intonálta: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: »Térjetek meg!« – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.”

A belső megtérés, Isten kegyelmének egész életünket átformáló befogadása tehet képessé bennünket arra, hogy a körülöttünk lévő világ átformálásához is jó reménységgel fogjunk hozzá. Ez már nem egyszerűen reformáció – valaminek az eredeti arculatára való visszaformálása –, hanem inkább transzformáció, azaz átformálás, átalakítás, átalakulás. Ez a kifejezés az LVSZ 2004-ben elfogadott missziói koncepciójának is egyik kulcsfogalma. Az egyház missziójának teológiai alapvetéséről szóló szakaszban ezt olvassuk: „Az átváltozást – transzformációt – nem szabad összetéveszteni a változással és a fejlődéssel és az ezekkel együtt járó diadallal. Ez elsősorban Isten kegyelmének a munkája a természetben és a Szentlélek folyamatos munkája egyénekben Krisztus által és az egész világban az egyházon keresztül…”

Mi itt Közép-Európában főleg nyugati és északi teológián tájékozódunk. Eddig keveset profitáltunk a latin-amerikai kereszténység teológiai felismeréseinek gyümölcseiből, pedig friss tavaszi szelek fújnak dél felől. Ebből engedett be valamit az Ablaknyitás című remek kötet (Luther Kiadó, Budapest, 2004), amelyben értékes tanulmányt olvashatunk az úgynevezett felszabadításteológiáról Gömböcz Elvirától, az Evangélikus Hittudományi Egyetemünk doktoranduszától. Ő idézi Gustavo Gutiérrez klasszikus definícióját: „Ez a teológia nem áll meg ott, hogy csupán reflektál a világra, hanem megpróbál részese lenni annak a folyamatnak, amely átformálja a világot.” A perui teológiai tanár szavait hitelesíti, hogy chilei nyomornegyedek szegényei között dolgozik.

Ez a teológia nem „elnéz a dolgok felett”, hanem konfrontálódik velük a jobbítás, a transzformálás reményében. Mindezen erőfeszítések hajtóereje, cselekvő alanya – amint a brazíliai nagygyűlés mottója is hirdeti – Isten transzformáló kegyelme.

Israel Batista kubai lelkész, a Latin-amerikai Egyházak Tanácsának főtitkára, a Kegyelem, kereszt, reménység című kötet szerkesztője hangsúlyozza az apostoli bizonyságtétel aktualitását deformált világunkban: „…ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem…” (Róm 5,20) Az áradó kegyelem sodrásának erejét, mozgósító örömét tapasztalhattuk meg dél-amerikai testvéreink között, és erről üzennek énekeik éppúgy, mint teológiai műveik.

Kegyelmet nem ismerő világunkban, amely állandóan fokozódó teljesítményre és fogyasztásra akar kényszeríteni, valódi felszabadító erő Jézus hívó szava: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) A „soha nem elég” szorításában vergődő erőtlenek számára igazi görcsoldó orvosság az „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” örömhíre (2Kor 12,9).

Lehet, hogy számunkra néha már üres köszönőformulává fakul a dinamikus apostoli üdvözlet a szószéki szolgálat elején: „Kegyelem néktek…” Lehet, hogy megkopott dogmatikai tétellé dermedt reformátor eleink „sola gratia” hitvallása.

Téli álomból való ébredésre serkent most a délről, Dél-Amerika felől érkező üde tavaszi szél aktuális böjti üzenete: „Kegyelem + kereszt + reménység” – egymásból fakadó isteni ajándékok. Ahogy kubai testvérünk vallja: „A kegyelem Isten adománya minden reménytelenséggel szemben.”

Változzunk, hogy változtathassunk! A transzformáció esélyét 2006 böjtje, a magyarországi tavasz is magában rejti és felkínálja…

Vajon tudunk-e, merünk-e élni vele?!

Gáncs Péter püspök (Déli Egyházkerület)