A közelmúlt krónikája

A 20. századnak kevés olyan meghatározó eseménye volt, amely akkora visszhangot keltett volna, mint az ötven évvel ezelõtti magyar forradalom és szabadságharc. Hogy 1956-ban valami megváltozott, azt mindenki érezte, és többen meg is fogalmazták: a francia Albert Camus; Romano Guardini, az olasz katolikus filozófus; Bill Lomax, a fiatal angol történész, illetve az emigrációban élõ Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Fejtõ Ferenc és Király Béla, hogy csak néhányat említsek az ismert személyiségek közül. Mindanynyian arról szóltak, hogy a magyar forradalom volt az elsõ nagyszabású történelmi esemény, amely a nagyvilág közvéleménye elõtt megkérdõjelezte a kommunista rendszer alapvetõ célkitûzéseit, és leleplezte a népeket elnyomás alatt tartó szovjet uralmat.

És most, hogy túl vagyunk a kommunizmus korszakán, azt kell látnunk, hogy ha húzunk egy vonalat az 1917-es szovjet forradalom és a rendszer bukását lényegileg lezáró 1990 között, annak ’56 körülbelül a közepén van. Ez majdnem természettudományosan azt mutatja, hogy ’56 volt a kommunizmus felezési ideje; ettõl kezdve indult meg a kommunizmus hanyatlása. A kommunizmus ’56-tól kezdve a latens dekadencia vagy pusztulás korszakába lépett. A század e nemes magyar forradalma azt a nagy fordulatot hozta, hogy a szovjet típusú nagyhatalmi kísérlet megszûnt a jövõ esetleges mintaképe lenni.

Az 1945-ben elindult demokratikus kísérlet kezdeti szakasza világosan mutatja, hogy az ország társadalma a rendkívüli nehézségek között is tudott élni demokratikus jogaival, és nem hiányzott volna erkölcsi ereje egy korszerû, alkotmányos demokrácia megteremtéséhez. Ezt a megvalósulás elõtt álló demokratikus kibontakozást szakította félbe az erõszak minden eszközével az idegen megszállásra épülõ kommunista diktatúra.

A föld alá és a lelkek mélyére kényszerített reformszellem tört fel újból 1956 forradalmi szervezeteiben és az új körülményekhez szabott követeléseiben. Az általános és külsõ befolyásoktól mentes szabadságharc lényegében a demokratikus kibontakozás és a mélyreható reformok útjába emelt mesterséges gátakat akarta lebontani. A forradalmat és szabadságharcot a Szovjetunió leverte, de az eseményekben és követelésekben felvillant politikai, vallási, társadalmi és gazdasági program erkölcsi és eszmei tartalma ma is hat – kisebb mértékben a hazai, sokkal inkább a külföldi magyarság soraiban.

Az ország helyzetét akkor is a külpolitika határozta meg, az pedig korántsem nyújtott alkalmat az optimizmusra. Szabadságküzdelmünk újra elbukott, de alapjaiban bontotta meg a szovjet rendszert. Bebizonyította a rendszer csõdjét és azt, hogy annak valódi társadalmi bázisa Magyarországon nem volt. Világossá vált, hogy a nemzeti összetartás és a nemzeti érzés még mindig a legnagyobb erõ a társadalomban, amelyet ápolni kell.

A magyar forradalmakban az a különös, de egyben fájdalmasan lelkesítõ is, hogy a börtönökben, bitófákon és harctereken, a pesti utcákon és a vidéki városokban elvesztett életek mégis a gyõzelem hiteles és egységes képévé állnak össze. Ezt mondhatjuk az ’56-os forradalomról, szabadságharcunkról is. 1956 októbere – 1848. március idusa eseményeivel vetekedve – népünk, nemzetünk egyik csillagórája lett. Az összefogás, az egység, a nemzettudat, az akarat nagy erõpróbája. Negyvennyolc óra alatt elsöpörte Moszkva magyarországi helytartóinak uralmát; ’56 eredményeként több mint negyvenévi szünet után ismét szabadon választott parlamentje lett Magyarországnak. A Moszkva vezette politikai, katonai és gazdasági tömbök feloszlatásával és a szovjet csapatok kivonulásával 1990–1991-re helyreállt az ország függetlensége.

Nagy érdeme az elsõ szabadon választott kormánynak és parlamentnek, hogy 1990 májusában a képviselõk elsõ törvényhozó cselekedetével törvénybe iktatta és ünneppé nyilvánította 1956. október 23-át. Ezzel 1956 októbere múltba ágyazott történelmi rögzítést kapott, és tapasztalhatjuk – különösen ha ’56 követeléseire gondolunk –, hogy a magyar október lassanként elveszítette korábbi erõs hatását a jelenre. Ma a mi feladatunk elsõdlegesen nem az, hogy a rendszerváltás után bekövetkezett hazai politikai meghasonlást, a magyar társadalom szegényedését, a politikai és gazdasági korrupció tényét és az ország erkölcsi meggyengülését tárgyaljuk, vagy ezek felett siránkozzunk. Ehelyett 1956 októberének példáját kell magunk elé állítanunk: akkor a katonai vereséget erkölcsi gyõzelem ellensúlyozta. Ötvenhatnak ez a példázatos jelentése abban állt, hogy a nemzetnek ellenálló erõt, bizonyos politikai immunitást és erkölcsi tartalmat adott.

Ennek a példázatos és lelki tartalomnak vagyunk örökösei mi, angliai magyarok is. Hazafiságunk nem pusztán arra a biológiai tényre támaszkodik, hogy magyarnak születtünk, hogy vannak közös tradícióink, örömeink és félelmeink; hanem az a komoly politikai tartalma is van, amit a befogadó, nekünk otthont adó országtól tanulhattunk, nevezetesen: a szabad társadalom intézményei iránti hûséget, a tradíció õrzését, a nemzettudat vállalását. Ez azt is jelenti, hogy van valami morális közünk egymáshoz, amely túlmegy a törvénytiszteleten; ragaszkodunk ahhoz a politikai tartalomhoz, amely a haza intézményeiben ölt testet, ami csak a miénk.

Cs. Szabó László mondotta egy rádióbeszédében a forradalom eltiprása után: „1956-tól fogva krisztusi ünnep is a halottak napi emlékezés: olyan áldozat ünnepe, amelyet egy nép hozott, hogy kiontott vérével tisztábbra mossa a világ lelkiismeretét, s puszta mellel a fegyverek elé ugorva meghirdesse, hogy a bûnnek nincs igazi hatalma.” Áldozata révén a magyarság nemességet kapott ötven évvel ezelõtt! Albert Camus, a Nobel-díjas francia író így értékelt minket: „Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendõben.” Háromszáz évvel korábban Zrínyi Miklós pedig ezt mondotta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Talán jó, ha ezt ’56 fényében újra elismételjük magunknak.

Az ötven évvel ezelõtti magyar forradalom és szabadságharc számomra egyértelmûen azt jelenti: emelt fõvel lehetünk magyarok! Emelt fõvel vállalhatjuk múltunkat, emelt fõvel nemzeti hagyományainkat, emelt fõvel kultúránkat. Az 1956-os tépett lobogókhoz való ragaszkodásunk, a magyar ötvenhat emléke és öröksége adjon erõt nekünk ahhoz, hogy olyan hazafiságot hordozzunk magunkban, amely nem diszkriminatív, nem rasszista, nem elnyomó, hanem a nemzeti érzés megszilárdulásához nyújtott támogatás, mások hasonló jogainak tiszteletben tartásával.

„Pedig nem könnyû manapság Magyarországon hazafinak lenni, annak ellenére, hogy az 1989–90-es demokratikus fordulat után visszanyertük szuverenitásunkat” – olvasom az egyik legtekintélyesebb hazai napilapban. Majd folyik a lamentáció arról, hogy 1989 elõtt azt tanították a népnek, hogy a hazafiság a Szovjetunió szeretetével kezdõdik, a fordulat után pedig szorgalmas értelmiségiek azt számolgatták jobb ügyhöz méltó buzgalommal, hogy a Magyar Televízióban hányszor hangzik el a „magyar” szó.

A vitában valóban nagy integritással résztvevõ, önmeghatározása szerint szabadelvû és liberális konzervatív Tamás Gáspár Miklós egy interjúban odáig ment, hogy megállapította az 1990 utáni elsõ szabad magyar kormányról, hogy „akármennyire nem értek egyet a fórumistákkal, el kell ismerni: õk legalább megpróbálkoztak egy demokratikus patriotizmus megteremtésével”. Történelmünk summás, apologetikus elintézése, sok esetben dicstelennek aposztrofált múltja késztette arra, hogy kimondja ezt a súlyos mondatot, számomra igen értékes kijelentést: „Meg kell szûnnie ennek a végtelen unalmas magyar kisebbrendûségi érzésnek és önlebecsülésnek.”

Nos, talán néhányat érdemes felidézni a „dicstelennek” is mondott történelmi megmozdulásainkból. A Kárpát-medencében egyetlen olyan nép vagyunk, amely immár több mint ezeréves államot tart fenn. Megállítottuk a törökök európai hódító rohamait. 1848-ban Európa népei között mi is ott voltunk a barikádokon, vállaltuk a hallatlan túlerõvel szemben a szabadságküzdelmet. Aradon ezért akasztották fel legjobbjainkat! Az elsõ világháború kirobbanását Tisza István igyekezett megakadályozni. Míg a második világháborúban a szovjetek ellen harcoltunk, a másik diktatórikus nagyhatalmat, a hitleri Németországot bosszantottuk azzal, hogy menedéket adtunk a lengyeleknek, hollandoknak, franciáknak. (Személyes tapasztalatom, hogy apám az erdélyi Szászrégenben százszámra foglalkoztatott Magyarországon átvonuló lengyel katonákat, illetve adott lehetõséget nekik arra, hogy ideiglenesen megpihenjenek.) Ezért írhatta a Neues Wiener Tagblatt 1939. október 27-én: „Nem tûrhetjük sokáig, hogy a magyarok tüntetõleg dédelgessék a demoralizált lengyel csürhét.”

Ki tud a lengyelek könyvben megjelent hálaénekérõl, amelyet Barátok a bajban – Lengyel menekültek Magyarországon 1939–1945 között címmel adtak ki? Vagy ki tud a franciák elismerõ memoárjáról, a Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezéseirõl, amelynek Ego sum gallicus captivus a címe?

Vagy említhetem igaz szerepünket az emberi történelem egyik legembertelenebb fejezetével, a holokauszttal kapcsolatosan is. Amit az akkori német vezetõség és különbözõ népekhez tartozó segítõtársaik elkövettek Európa zsidóságával, eléggé el nem ítélhetõ. Éppen ezért kell idéznünk J. F. Montgomery amerikai diplomatát, aki Magyarország, a vonakodó csatlós címû könyvében ezt írta: „Magyarország többet tett, mint amire erkölcsileg kötelezve volt, amikor saját zsidói mellett menedéket nyújtott külföldi zsidóknak is.” Montgomery szerint Magyarországot nem Angliával kell összehasonlítani, hanem a szomszédaival. Õ maga írja, hogy 1938 márciusában Bene� rendõrei a cseh határt átlépõ osztrák zsidókat „visszaadták” a Gestapónak. Fél évvel késõbb ugyanazt tették a Szudéta-vidékrõl menekült zsidókkal is. Magyarország azonban minden további nélkül beengedte az Ausztriából, majd késõbb Szlovákiából elûzött zsidókat. Vagy említsem a semleges Svájc „önvédelmét”? 1938. augusztus 18-án lezárta a határt, és nem fogadott többé zsidó menekülteket.

Az ötven évvel ezelõtti magyar forradalom és szabadságharc óta különösen is emelt fõvel lehetünk magyarok! Mert 1956-ban egy történelmi gyökerekbõl táplálkozó új politikai, társadalmi és gazdasági rend körvonalai bontakoztak ki. A forradalomban csodával határos emberi és társadalmi szolidaritás, erkölcsi emelkedettség nyilvánult meg. Ide kell visszanyúlnunk! Ezeket a gyökereket kell keresnünk nekünk, Angliában élõ magyaroknak is. Akkor a követelések jelentõs mértékben a keresztény humanizmus reformgondolatát vetítették ki a magyar fejlõdés horizontjára. Ma sem lehet kevesebb az igényünk, elkötelezettségünk és népünkért való felelõsségünk.

1. márciusában, az ’56-os forradalom leverése utáni elsõ londoni bús-borongós megemlékezésen nekem jutott a megtisztelõ feladat, hogy beszédet mondjak. Akkori zárószavaim legyenek ezen emlékezés zárómondatai is: „Aki szítja közöttünk a gyûlöletet, az a hazaárulás bûnét követi el. Történelmi távlatban gyûlölködésünk többet ártott nekünk, mint egymást követõ külsõ ellenségeink. Földrajzi távlatban pedig nincs Európának még egy népe, amely kuruc–labanc háború örök vetélkedésének luxusát hozzánk hasonlóan megengedné magának. Egy szegénységen, egy sorson, egy múltban gyötrõdött, egy szakmán õrlõdõ, egy temetõnek eljegyzett emberek jobban nem tudnánk, mint sanda gyanúval méregetni egymást? A történelmi idõ testvéri kézfogásra hív! Valahogy úgy, ahogy Erdély lázas lelkû költõje, Reményik Sándor mondotta: »Legyen az erdõ akármilyen setét, / csak el ne engedjük egymás kezét, / kitett, anyátlan, árva magyarok.«”

Pátkai Róbert (London)