A közelmúlt krónikája

A 20. századnak kevés olyan meghatározó eseménye volt, amely akkora visszhangot keltett volna, mint az ötven évvel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc. Hogy 1956-ban valami megváltozott, azt mindenki érezte, és többen meg is fogalmazták: a francia Albert Camus; Romano Guardini, az olasz katolikus filozófus; Bill Lomax, a fiatal angol történész, illetve az emigrációban élő Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Fejtő Ferenc és Király Béla, hogy csak néhányat említsek az ismert személyiségek közül. Mindanynyian arról szóltak, hogy a magyar forradalom volt az első nagyszabású történelmi esemény, amely a nagyvilág közvéleménye előtt megkérdőjelezte a kommunista rendszer alapvető célkitűzéseit, és leleplezte a népeket elnyomás alatt tartó szovjet uralmat.

És most, hogy túl vagyunk a kommunizmus korszakán, azt kell látnunk, hogy ha húzunk egy vonalat az 1917-es szovjet forradalom és a rendszer bukását lényegileg lezáró 1990 között, annak ’56 körülbelül a közepén van. Ez majdnem természettudományosan azt mutatja, hogy ’56 volt a kommunizmus felezési ideje; ettől kezdve indult meg a kommunizmus hanyatlása. A kommunizmus ’56-tól kezdve a latens dekadencia vagy pusztulás korszakába lépett. A század e nemes magyar forradalma azt a nagy fordulatot hozta, hogy a szovjet típusú nagyhatalmi kísérlet megszűnt a jövő esetleges mintaképe lenni.

Az 1945-ben elindult demokratikus kísérlet kezdeti szakasza világosan mutatja, hogy az ország társadalma a rendkívüli nehézségek között is tudott élni demokratikus jogaival, és nem hiányzott volna erkölcsi ereje egy korszerű, alkotmányos demokrácia megteremtéséhez. Ezt a megvalósulás előtt álló demokratikus kibontakozást szakította félbe az erőszak minden eszközével az idegen megszállásra épülő kommunista diktatúra.

A föld alá és a lelkek mélyére kényszerített reformszellem tört fel újból 1956 forradalmi szervezeteiben és az új körülményekhez szabott követeléseiben. Az általános és külső befolyásoktól mentes szabadságharc lényegében a demokratikus kibontakozás és a mélyreható reformok útjába emelt mesterséges gátakat akarta lebontani. A forradalmat és szabadságharcot a Szovjetunió leverte, de az eseményekben és követelésekben felvillant politikai, vallási, társadalmi és gazdasági program erkölcsi és eszmei tartalma ma is hat – kisebb mértékben a hazai, sokkal inkább a külföldi magyarság soraiban.

Az ország helyzetét akkor is a külpolitika határozta meg, az pedig korántsem nyújtott alkalmat az optimizmusra. Szabadságküzdelmünk újra elbukott, de alapjaiban bontotta meg a szovjet rendszert. Bebizonyította a rendszer csődjét és azt, hogy annak valódi társadalmi bázisa Magyarországon nem volt. Világossá vált, hogy a nemzeti összetartás és a nemzeti érzés még mindig a legnagyobb erő a társadalomban, amelyet ápolni kell.

A magyar forradalmakban az a különös, de egyben fájdalmasan lelkesítő is, hogy a börtönökben, bitófákon és harctereken, a pesti utcákon és a vidéki városokban elvesztett életek mégis a győzelem hiteles és egységes képévé állnak össze. Ezt mondhatjuk az ’56-os forradalomról, szabadságharcunkról is. 1956 októbere – 1848. március idusa eseményeivel vetekedve – népünk, nemzetünk egyik csillagórája lett. Az összefogás, az egység, a nemzettudat, az akarat nagy erőpróbája. Negyvennyolc óra alatt elsöpörte Moszkva magyarországi helytartóinak uralmát; ’56 eredményeként több mint negyvenévi szünet után ismét szabadon választott parlamentje lett Magyarországnak. A Moszkva vezette politikai, katonai és gazdasági tömbök feloszlatásával és a szovjet csapatok kivonulásával 1990–1991-re helyreállt az ország függetlensége.

Nagy érdeme az első szabadon választott kormánynak és parlamentnek, hogy 1990 májusában a képviselők első törvényhozó cselekedetével törvénybe iktatta és ünneppé nyilvánította 1956. október 23-át. Ezzel 1956 októbere múltba ágyazott történelmi rögzítést kapott, és tapasztalhatjuk – különösen ha ’56 követeléseire gondolunk –, hogy a magyar október lassanként elveszítette korábbi erős hatását a jelenre. Ma a mi feladatunk elsődlegesen nem az, hogy a rendszerváltás után bekövetkezett hazai politikai meghasonlást, a magyar társadalom szegényedését, a politikai és gazdasági korrupció tényét és az ország erkölcsi meggyengülését tárgyaljuk, vagy ezek felett siránkozzunk. Ehelyett 1956 októberének példáját kell magunk elé állítanunk: akkor a katonai vereséget erkölcsi győzelem ellensúlyozta. Ötvenhatnak ez a példázatos jelentése abban állt, hogy a nemzetnek ellenálló erőt, bizonyos politikai immunitást és erkölcsi tartalmat adott.

Ennek a példázatos és lelki tartalomnak vagyunk örökösei mi, angliai magyarok is. Hazafiságunk nem pusztán arra a biológiai tényre támaszkodik, hogy magyarnak születtünk, hogy vannak közös tradícióink, örömeink és félelmeink; hanem az a komoly politikai tartalma is van, amit a befogadó, nekünk otthont adó országtól tanulhattunk, nevezetesen: a szabad társadalom intézményei iránti hűséget, a tradíció őrzését, a nemzettudat vállalását. Ez azt is jelenti, hogy van valami morális közünk egymáshoz, amely túlmegy a törvénytiszteleten; ragaszkodunk ahhoz a politikai tartalomhoz, amely a haza intézményeiben ölt testet, ami csak a miénk.

Cs. Szabó László mondotta egy rádióbeszédében a forradalom eltiprása után: „1956-tól fogva krisztusi ünnep is a halottak napi emlékezés: olyan áldozat ünnepe, amelyet egy nép hozott, hogy kiontott vérével tisztábbra mossa a világ lelkiismeretét, s puszta mellel a fegyverek elé ugorva meghirdesse, hogy a bűnnek nincs igazi hatalma.” Áldozata révén a magyarság nemességet kapott ötven évvel ezelőtt! Albert Camus, a Nobel-díjas francia író így értékelt minket: „Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” Háromszáz évvel korábban Zrínyi Miklós pedig ezt mondotta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Talán jó, ha ezt ’56 fényében újra elismételjük magunknak.

Az ötven évvel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc számomra egyértelműen azt jelenti: emelt fővel lehetünk magyarok! Emelt fővel vállalhatjuk múltunkat, emelt fővel nemzeti hagyományainkat, emelt fővel kultúránkat. Az 1956-os tépett lobogókhoz való ragaszkodásunk, a magyar ötvenhat emléke és öröksége adjon erőt nekünk ahhoz, hogy olyan hazafiságot hordozzunk magunkban, amely nem diszkriminatív, nem rasszista, nem elnyomó, hanem a nemzeti érzés megszilárdulásához nyújtott támogatás, mások hasonló jogainak tiszteletben tartásával.

„Pedig nem könnyű manapság Magyarországon hazafinak lenni, annak ellenére, hogy az 1989–90-es demokratikus fordulat után visszanyertük szuverenitásunkat” – olvasom az egyik legtekintélyesebb hazai napilapban. Majd folyik a lamentáció arról, hogy 1989 előtt azt tanították a népnek, hogy a hazafiság a Szovjetunió szeretetével kezdődik, a fordulat után pedig szorgalmas értelmiségiek azt számolgatták jobb ügyhöz méltó buzgalommal, hogy a Magyar Televízióban hányszor hangzik el a „magyar” szó.

A vitában valóban nagy integritással résztvevő, önmeghatározása szerint szabadelvű és liberális konzervatív Tamás Gáspár Miklós egy interjúban odáig ment, hogy megállapította az 1990 utáni első szabad magyar kormányról, hogy „akármennyire nem értek egyet a fórumistákkal, el kell ismerni: ők legalább megpróbálkoztak egy demokratikus patriotizmus megteremtésével”. Történelmünk summás, apologetikus elintézése, sok esetben dicstelennek aposztrofált múltja késztette arra, hogy kimondja ezt a súlyos mondatot, számomra igen értékes kijelentést: „Meg kell szűnnie ennek a végtelen unalmas magyar kisebbrendűségi érzésnek és önlebecsülésnek.”

Nos, talán néhányat érdemes felidézni a „dicstelennek” is mondott történelmi megmozdulásainkból. A Kárpát-medencében egyetlen olyan nép vagyunk, amely immár több mint ezeréves államot tart fenn. Megállítottuk a törökök európai hódító rohamait. 1848-ban Európa népei között mi is ott voltunk a barikádokon, vállaltuk a hallatlan túlerővel szemben a szabadságküzdelmet. Aradon ezért akasztották fel legjobbjainkat! Az első világháború kirobbanását Tisza István igyekezett megakadályozni. Míg a második világháborúban a szovjetek ellen harcoltunk, a másik diktatórikus nagyhatalmat, a hitleri Németországot bosszantottuk azzal, hogy menedéket adtunk a lengyeleknek, hollandoknak, franciáknak. (Személyes tapasztalatom, hogy apám az erdélyi Szászrégenben százszámra foglalkoztatott Magyarországon átvonuló lengyel katonákat, illetve adott lehetőséget nekik arra, hogy ideiglenesen megpihenjenek.) Ezért írhatta a Neues Wiener Tagblatt 1939. október 27-én: „Nem tűrhetjük sokáig, hogy a magyarok tüntetőleg dédelgessék a demoralizált lengyel csürhét.”

Ki tud a lengyelek könyvben megjelent hálaénekéről, amelyet Barátok a bajban – Lengyel menekültek Magyarországon 1939–1945 között címmel adtak ki? Vagy ki tud a franciák elismerő memoárjáról, a Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezéseiről, amelynek Ego sum gallicus captivus a címe?

Vagy említhetem igaz szerepünket az emberi történelem egyik legembertelenebb fejezetével, a holokauszttal kapcsolatosan is. Amit az akkori német vezetőség és különböző népekhez tartozó segítőtársaik elkövettek Európa zsidóságával, eléggé el nem ítélhető. Éppen ezért kell idéznünk J. F. Montgomery amerikai diplomatát, aki Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvében ezt írta: „Magyarország többet tett, mint amire erkölcsileg kötelezve volt, amikor saját zsidói mellett menedéket nyújtott külföldi zsidóknak is.” Montgomery szerint Magyarországot nem Angliával kell összehasonlítani, hanem a szomszédaival. Ő maga írja, hogy 1938 márciusában Bene� rendőrei a cseh határt átlépő osztrák zsidókat „visszaadták” a Gestapónak. Fél évvel később ugyanazt tették a Szudéta-vidékről menekült zsidókkal is. Magyarország azonban minden további nélkül beengedte az Ausztriából, majd később Szlovákiából elűzött zsidókat. Vagy említsem a semleges Svájc „önvédelmét”? 1938. augusztus 18-án lezárta a határt, és nem fogadott többé zsidó menekülteket.

Az ötven évvel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc óta különösen is emelt fővel lehetünk magyarok! Mert 1956-ban egy történelmi gyökerekből táplálkozó új politikai, társadalmi és gazdasági rend körvonalai bontakoztak ki. A forradalomban csodával határos emberi és társadalmi szolidaritás, erkölcsi emelkedettség nyilvánult meg. Ide kell visszanyúlnunk! Ezeket a gyökereket kell keresnünk nekünk, Angliában élő magyaroknak is. Akkor a követelések jelentős mértékben a keresztény humanizmus reformgondolatát vetítették ki a magyar fejlődés horizontjára. Ma sem lehet kevesebb az igényünk, elkötelezettségünk és népünkért való felelősségünk.

1. márciusában, az ’56-os forradalom leverése utáni első londoni bús-borongós megemlékezésen nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy beszédet mondjak. Akkori zárószavaim legyenek ezen emlékezés zárómondatai is: „Aki szítja közöttünk a gyűlöletet, az a hazaárulás bűnét követi el. Történelmi távlatban gyűlölködésünk többet ártott nekünk, mint egymást követő külső ellenségeink. Földrajzi távlatban pedig nincs Európának még egy népe, amely kuruc–labanc háború örök vetélkedésének luxusát hozzánk hasonlóan megengedné magának. Egy szegénységen, egy sorson, egy múltban gyötrődött, egy szakmán őrlődő, egy temetőnek eljegyzett emberek jobban nem tudnánk, mint sanda gyanúval méregetni egymást? A történelmi idő testvéri kézfogásra hív! Valahogy úgy, ahogy Erdély lázas lelkű költője, Reményik Sándor mondotta: »Legyen az erdő akármilyen setét, / csak el ne engedjük egymás kezét, / kitett, anyátlan, árva magyarok.«”

Pátkai Róbert (London)