Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 11.

„Hallgassa meg a gyülekezet Isten igéjét, amelyet egyházunk a mai napra oltár előtti felolvasásul rendelt” – hallom lelkész testvérem szavát. Nem is zavarja, hogy éppen az oltár mögött áll… Az pedig végképp nem, hogy az egyház nem rendeli el az igeolvasás helyét (s ha mégis javaslatot tesz rá, akkor sem az oltárt jelöli meg!). Komolyra fordítva a szót: egy régi, megrögzött szokás – végig nem gondoltsága miatt – még akár komikus is lehet.

Az évtizedeken át megszokott templomberendezési szokás, valamint az egyszemélyes liturgus lelkészi szolgálat valóban kialakította azt, hogy az úgynevezett lekciót (olvasmányt) a lelkész az oltár előtt, a gyülekezet felé fordulva olvasta. Amikor most a Liturgikus könyv megjelenése kapcsán újratanuljuk és újra tudatosítjuk az istentisztelet minden egyes mozzanatát, jó ezt is újragondolni.

Ma egyre több olyan templomunk van, ahol az oltár nem falhoz vagy a szószék emelvényéhez van építve, hanem körbejárható, asztalszerű (menza). Új templom építésénél ajánljuk is ezt a megoldást, hiszen az ilyen menza használható a hagyományos módon, úgy, hogy a lelkész hol az oltár felé, hol pedig a gyülekezet felé fordul. De használható oly módon is, hogy a lelkész és a liturgiában részt vevő személyek arccal a gyülekezet felé fordulva, az oltár mögé állnak. (Bár vigyáznunk kell a „hagyományos” jelzővel, hiszen az ősi keresztény időkben minden valószínűség szerint a menza jellegű oltárokat használták, és a nagycsütörtöki páskavacsora folytatása is az asztal használatát preferálja.)

Mindkét gyakorlatnak van teológiai alapja és indokoltsága. A „falhoz állított” oltár megengedi a „kétirányú” szolgálatot. Fontos tudatosítanunk, hogy a liturgikus mozdulatok, testtartás, lépések, irányultságok mindig jelképeznek, szimbolizálnak valamit. Az oltár felé (ad altare) mondja a lelkész az imádságokat, hiszen a nép élén állva Istent szólítja meg. Az emberek felé (ad hominem) mondja a lelkész a kinyilatkoztatás szavait, az igét, az áldásokat. Az oltárasztal pedig alkalmas arra, hogy a gyülekezet körülállja, körülülje Krisztus megterített asztalát. A menza tehát szimbolizálja a biblikus értelemben legbensőségesebbnek tartott közösséget, az asztalközösséget.

Akár ilyen, akár olyan az oltár, az olvasmány felolvasásának nem ez a helye. Ha komolyan vesszük, hogy a templomban minden prédikál, akkor tudatosítsuk: a berendezések is jelentőséggel bírnak. Mindennek rendje és helye van. Az oltár az imádság, az áldás és az úrvacsora helye. Az olvasmányok elhangzásának helye az olvasópult, az úgynevezett ambó. Egyértelmű, hogy ha az ambóhoz lép a felolvasó vagy a liturgus, ott olyasvalamire figyelünk, amit látva és hallva is be kell fogadnunk, meg kell értenünk. Praktikus és elvi okokból egyaránt indokolt, hogy ahol még nincs ambó, ott a templom berendezéséhez illő, az ügyhöz méltó olvasópultot készítsenek.

A Liturgikus könyv ajánlásában már így is szerepel. S ha az ambótól hangzik az igeolvasás, akkor elegendő, ha a szentírási szakasz bejelentésekor elmondjuk a műfajt (ószövetségi, epistola vagy evangélium), esetleg megjelöljük az ünnep nevét, amelyre az egyház az adott részt kijelölte, és közöljük a pontos igehelyet: „Hallgassa meg a gyülekezet Isten igéjét! Az ószövetségi olvasmányt megírva találjuk…” vagy „Az ünnep epistoláját megírva találjuk…” vagy „Hallgassa meg a gyülekezet az ünnep evangéliumát! – Halleluja – Isten igéjét olvasom … evangéliuma … fejezetének … versétől.” Ezeket a lelkész mondja (adott esetben az oltárnál), majd az olvasmányok a lektorok ajkán csendülnek fel – az ambónál.

S ha ez így van, többé nem nevezik a bibliai olvasmányokat oltári igének, hiszen ez a kifejezés igencsak mást jelent a mai ember szótárában, mint a néhány évtizeddel korábban élők szóhasználatában. Az ambónál pedig álljon rendelkezésre nagy betűs, jól olvasható, megfelelő szalagokkal bejelölt Szentírás, amely nélkülözhetetlen a zavartalan lektori szolgálathoz.

Hafenscher Károly (ifj.)