Evangélikusok

Talán sosem jártam még ropogó hóban március közepén. Pesten azonnal szürke latyakká válik minden, de itt, a hegyek között egészen más a világ. Fehér takaróját fázósan húzza magára a Bakony. Magam is két pulóvert vettem a télikabát alá, hiszen a vigílián hajnali négykor különösen hideg volt.

A szeretetre méltó bencés atyák néhány napra megosztották velem templomukat, étkezőjüket, könyvtárukat. És szívüket. Szerettem volna néhány napot itt csöndben, békében eltölteni. Domonkos testvér és társai a világ legtermészetesebb módján fogadtak, és segítettek a felkészülésben. Ady versét visszaforgatva azt mondhatom: a Bakony az én Bakonyom…

Magam mögött hagyom a rendházat és a tavasszal majd pompásan életre támadó arborétumot; egy darabig egy patakocska mellett lépdelek. A levegőben füstszag: vígan pöfékelnek a házikók kéményei. Aztán mind halkabbá válik a kutyaugatás: itt, Bakonybél szélén inkább már a madarak köszöntenek. A zsoltár jut eszembe: boldog ember az, akinek szíve zarándokútra készül. Meg persze azon gondolkodom, mit is fogok majd Miskolcon mondani.

Elhatároztam, hogy amíg a székfoglalóban inkább programot rajzolok meg, az igehirdetésben személyesen fogok vallani. Segít ebben az az ige, amellyel egyik lelkésztársam, jó testvérem ajándékozott meg: Jézusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem (lásd Jn 3,30). Arra is felhívta a figyelmemet, hogy március 25-én különös aktualitást nyerhet Keresztelő Jánosnak ez a mondata. Az óegyházi hagyomány szerint ez ugyanis Jézus fogantatásának ünnepe. Itt kezdődött az inkarnáció. Kilenc hónappal karácsony előtt Gábriel angyal meglátogatta a názáreti szüzet. A többi titok, csak áhítattal szabad beszélni róla. Úgy, ahogy a bencések könyvtárában talált egyik prédikációban olvastam: „A felség magához emelte az alacsonyrendűséget, az erő a gyengeséget, az örökké létezés a halandóságot. A sérthetetlen természet egyesült a szenvedésre képes természettel.”

Luther természetes módon megtartotta az annunciáció napját, és a rá jellemző módon Krisztus-ünnepet látott benne. Összhangban áll ez megragadó Magnificat-kommentárjával, hiszen abban is Isten „munkamódszerét” mutatja be: Isten a kicsit felmagasztalja és a nagyot megalázza. Ő a magasságban lakik, mégsem átall a mélybe nézni. A reformátor ilyen szép és hiteles szavakat ad Mária szájába: „Én csak műhely vagyok, amelyben ő dolgozik, magam semmit sem alkottam a művön. Engem senki se dicsérjen. Istent, az ő munkáját kell dicsérni.” Valóban, mennyire összhangban áll ez a „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” alázatával. Az angyali bejelentéstől fogva a szó szoros értelmében is növekszik már szíve alatt Jézus. Március 25-ét a népnyelv – gondolva a természet megújulására is – gyümölcsoltó Boldogaszszony napjának hívja. A hivatalos elnevezés azonban így hangzik: Urunk születése hírüladásának ünnepe.

Magam mögött hagytam már a falut. Bal kéz felől hamarosan sárga kápolna tűnik fel. Előtte csodálatos békét árasztó tavacska, amelyet három forrás táplál. A tóban ott tükröződnek a fák, a bokrok és a felhők. Különleges élmény: lefelé nézel – és az eget látod. Ez az alázat lényege. A tó mögött hatalmas kőszikla, amely régen állítólag egy barlangot rejtett. Gellért püspök élt itt remeteként 1023 és 1030 között. Munkája egy részét már elvégezte, hiszen István király megbízásából hitre nevelte Imre herceget. Talán itt, a bakonyi csöndben készült fel küldetése beteljesítésére, hogy el tudja szenvedni a Kelen-hegyről a Dunába való letaszíttatást… Így aztán ő a leghitelesebben valósította meg a „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” püspöki programját.

Szentkútnak hívják ezt a helyet. Az volna méltó, ha levenném magamról behavazott bakancsomat, hiszen szent ez a hely. Egy oszlopon Kányádi Sándor sorait olvasom: „Lábad ősi ösvényre ismer. / Akármikor jössz, / Itthon van az Isten.” A kápolna mögött tizennégy stáció mentén jutok fel a Kálvária tetejére. A megfeszített Krisztust a szeretett tanítvány és Mária siratja. A kereszt a korpusszal fölébe magasodik a két mellékalaknak. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” A máriai fiat (legyen nekem a te akaratod szerint) előkészítette a jézusi consummatum est-et (elvégeztetett).

„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Keresztelő János tudta ezt. Szűz Mária még inkább. A ferencesek és a bencések is tudták, de Luther és Kálvin is ezt az utat járta. Túróczy Zoltán és Szabó József püspökök is ennek jegyében szolgáltak. Uram, én képes leszek-e erre?

Továbbsétálok a némaságában is oly beszédes bakonyi erdőben. Lábam alatt száraz gallyak reccsennek meg. Egy bokorban behavazott madárfészket látok. Itt, a hegytetőn süvít a szél, arcomba veri a valószínűtlenül nagy hópelyheket. Vissza kell indulnom a faluba, hiszen hamarosan itt van a következő imádság ideje. Lefelé lépdelek a keskeny ösvényen. Egyszer meg is csúszom, beletenyerelek a jeges hóba. Azt tapasztalom, lefelé nehezebb lesz az út. Aztán a távolból harang szavát hallom. Hívogatóan és békét közvetítve. Hangja egyre erősebb. Hirtelen nem is tudom: a bakonybéli vagy a miskolci harang szava ez. Mindenesetre toronyiránt indulok.

Bakonybél, 2006. március 15.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület