A hét témája

Kamaszkoromban nagynéném, aki viszonylag ritkán látott, meg-megkérdezte: „Hová nősz?”

Lehet, hogy ma is úgy gondolja valaki, hogy itt egy 47 éves ember – nem kamasz már –, aki íme, igencsak magasra hágott az egyházi ranglétrán. Sic itur ad astra? Így jutunk a csillagokig? Isten őrizzen meg ettől a szemlélettől! A felolvasott igén, választott püspöki jelmondatomon túl egy régi mondás is figyelmeztet erre. Levélben kaptam egy atyai jó baráttól, amolyan féltő óvásként. E „bölcsesség” így hangzik: „A püspökök kevés fényt adnak, mert magasan vannak, mint a csillagok.”

Keresztelő János szava figyelmeztet ennek az állapotnak a tarthatatlanságára. Minden püspök, sőt minden keresztény ember magára vonatkoztathatja ezt: neki – Jézusnak – növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem!

Keresztelő János megélte ennek a mondatnak az igazságát. Tudta, hogy arra sem méltó, hogy Jézus sarujának a szíját megoldja. El kellett engednie tanítványai kezét, hogy azok Jézushoz csatlakozzanak. Hiszen neki, Jézusnak kell növekednie.

Amikor 1987-ben beiktattak a kőbányai lelkészi állásba – e gyülekezetben tizenhárom éven át szolgálhattam –, akkor is Keresztelő János szava alapján hirdettem az igét: „Kiáltó hangja szól a pusztában.” Magam is úgy éreztem akkor: kiáltani kell. Idéztem Sütő Andrást is, aki Advent a Hargitán című drámájában azokról ír, akik „a Nagy Romlás tövében élnek, és akiktől elvétetett a kiáltás joga”. Felolvastam a drámából Bódi Vencel megrázó imáját (a Nemzetiben egykor Sinkovits Imre mondta el): „Erdeidben meghagyod a fákat egymás mellett, és a csillagaidat sem szórod szerte, hogy ne láthassák egymást. Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára? Miért? És ha már így jársz el mivelünk, miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás hangján kellene szólnunk az elveszettekhez, Te pedig a hallgatás parancsával sújtasz bennünket. (…) Add vissza nekünk a kiáltás, a segélykiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez! Vedd el tőlünk, Uram, a hallgatás kötelességét.”

Akkor úgy éreztem, kiáltani kell. Ma talán csöndesebb szóra van szükség. Alázatra. Nekem kisebbé kell lennem, hogy ő növekedjék.

Március 25-e van. Az egyház – nemcsak a római katolikus, hanem az egyetemes egyház – ősi hagyománya szerint ez Jézus fogantatásának napja. Éppen kilenc hónappal vagyunk karácsony előtt. Ezen a napon látogatott el Gábriel angyal a názáreti szűzhöz, aki átélte a csodát: Isten őt, az alázatos szolgálóleányt választotta ki.

Egy óegyházi megfogalmazás szerint „a felség magához emelte az alacsonyrendűséget, az erő a gyengeséget, az örökké létezés a halandóságot. A sérthetetlen természet egyesült a szenvedésre képes természettel.”

Lukács evangélista nyomán Luther Márton nagyszerű Magnificat-kommentárjára hivatkozhatunk, amelyben reformátorunk „Isten munkamódszeréről” ír: ő a kicsit felmagasztalja, a nagyot megalázza. Isten, bár a magasságban lakik, mégsem átall a mélybe nézni. Parafrázisában Luther ezeket a szavakat adja Mária szájába: „Én csak műhely vagyok, amelyben ő dolgozik, magam semmit sem alkottam a művön. Engem senki se dicsérjen. Istent, az ő munkáját kell dicsérni.”

Szűz Mária méhe már befogadta a megszületendő Jézust. Az inkarnáció, a testté létel csodája már megkezdődött, de rajta kívül erről senki sem tudhat még. Fölötte nagy titok. Törékeny teste a világ Megváltóját rejti. A magzat immár növekedésnek indult. Ha valaki, akkor Mária elmondhatja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”

A népnyelv gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének is nevezi ezt a napot, hiszen „a föld méhében feszül minden csíra-magzat, s a rügyek is pattanni készülnek”.

Luther, helyesen, Krisztus-ünnepnek tartotta ezt a napot. Hiszen Mária teste Jézust rejti. Védenie és óvnia kell, hiszen amikor eljön az ideje, világra kell majd hoznia. A vajúdás is azért lesz, mert az egyiknek növekednie kell, a másiknak kisebbé lennie. Vajúdással, ráadásul a világ vajúdásával kapcsolatos az az ige, amelyet a püspökiktatási meghívóra írtam: „…a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Igen, a teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik, hogy aztán a születés, az új élet csodája megvalósuljon. Pál apostol is tudja ezt, hiszen egy meghökkentő mondatában ezt írja: „…gyermekeim, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus.” (Gal 4,19) Igen fájdalmas vajúdás Krisztus életre támadása. Gyötrelmek közepette jut Pál apostol is odáig, hogy elmondhassa: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…” (Gal 4,20; Károli-fordítás) Nem könnyű kimondani: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.”

A mai igehirdetők, lelkipásztorok is ezt a gyötrelmes utat kell, hogy járják. Egyik konfirmáló lelkészem, Keken András egy írásában így fogalmaz: „Különös és zavaros lelki folyamat az, ami bennünk, prédikátorokban végbemegy. Félünk attól, hogy prédikálnunk kell, és félünk attól, hogy nem prédikálhatunk. Úgy készülünk, mintha éppen a következő prédikáción múlnék száz és száz ember sorsa, s az ámen után csak abban reménykedünk, hogy senkiben sem okoztunk kárt. Valami furcsa öröm van bennünk, míg a lépcsőkön felfelé lépegetünk: a szereplés, a szolgálat és a jóhír-közlés keveréke – s valami szomorú letörtség akkor, amikor a szószékről lejövünk. Az is lehet, hogy rajongó vagy hálás szemek óriást látnak bennünk – csak mi érezzük azt, amit Verlaine így mondott: ťAnnak, hogy költő legyek, nincs más akadálya, csak a verseim.Ť Újra és újra próbálkozni, újra és újra megszégyenülni – úgy látszik, ez a mi sorsunk. De mit tegyünk? Jézus küldött erre az útra, s nekünk a szívünk szakadna meg, ha nem tehetnénk azt, amivel ő megbízott.”

Más az út a lépcsőkön felfelé – és más lefelé. Lefelé nehezebb, de jézusibb.

Magasra jutottunk? Nem, a mélységet kell megjárnunk.

Keresztelő János, Szűz Mária és Pál apostol tudta ezt. Nekünk is kell tudnunk. Nekem is ezt az utat kell járnom.

Nekem kisebbé lennem, neki, Jézusnak növekednie. Bennem és szolgálatom által.

Kérlek titeket, azért imádkozzatok, hogy így legyen. Ámen.