A hét témája

„Végezd püspöki szolgálatodat a kereszt jelében, nézz a megfeszített és feltámadott Krisztusra, és vezesd hozzá a reád bízottakat” – ezeknek a szavaknak a kíséretében kaptam meg elődömtől a püspöki keresztet. Köszönöm atyai barátságát. Ebben a miskolci templomban lehetek személyes. Ismeretségünk jó négy évtizedes, hiszen édesapámnak előbb segédlelkésze, majd utóda volt itt, a miskolc-belvárosi gyülekezetben. Most Isten kegyelméből és a gyülekezetek bizalmából én lehetek az ő utóda a püspöki szolgálatban. Tudván tudom, hogy ebben a keresztben nem egyszerűen egy tárgyat, hanem a szolgálat sokszor bizony nem csillogó és éppen ezért jézusi keresztjét is átadja nekem. Örülök, hogy az ő elődje, dr. Nagy Gyula püspök úr is kifejezte áldáskívánását. Őrá mint professzoromra emlékezem hálásan. Már diákjaként számos könyvet kaptam tőle ajándékba, ajánlásként az egyikbe ezt írta: „ave crux, spes unica”, vagyis üdvöz légy, kereszt, egyedüli reménység!

Ez a konkrét kereszt, amelyet most megkaptam, díszdobozának bevésése szerint eredetileg a hajdani Dunáninneni Egyházkerület utolsó püspökéé, az áldott emlékezetű Szabó Józsefé volt. Ő 1948. március 18-án vette fel ezt a keresztet. Az iktatásra a balassagyarmati templomban került sor. Vészterhes idő volt ez, amikor már igencsak gyülekeztek a felhők nemzetünk és egyházunk fölött. Az iktatást végző Kapi Béla püspök emlékiratában idézi fel ezt a napot. Amint az egyetemes felügyelővel Balassagyarmatra tartottak, autójuk tengelytörést szenvedett. Hamarosan egy, ugyancsak az iktatásra igyekvő minisztériumi luxuskocsi vette fel őket, amely Mihályfi Ernő minisztert, Kapi szavai szerint „a radikális politikai irány egyik legfanatikusabb vezérét”, Rákosi Mátyás bizalmasát vitte a püspökiktatásra. Mennyire beszédes ez a jelenet 1948-ból! Az egyházi autó lerobbanva az út szélén marad, a püspök és a felügyelő kénytelen átülni az állami kocsiba. A történetnek ezzel nincs vége. Az államminiszter tüstént ízelítőt adott a kormány egyházpolitikájából: megtiltotta, hogy Túróczy Zoltán, a börtönéből már kiszabadult, de pertörlésben még nem részesült nyíregyházi püspök részt vegyen az iktatás szertartásában. Ordass Lajos püspök azonosította magát megalázott püspöktársával, és hozzá hasonlóan ő is csak mint magánszemély vett részt az alkalmon. Mihályfi a püspökavatás után éles hangon követelt őrségváltást az evangélikus egyházban, különösen is kirohanva a felügyelők ellen. Néhány év múlva már ő volt az egyház egyetemes felügyelője, ám akkor már sem Kapi, sem Ordass, sem Túróczy, sem Szabó József nem lehetett püspök.

Az említett egyházkormányzók nem a mellükön, hanem a hátukon hordták a keresztet. A pártállami diktatúra a központosítás jegyében a történelmi egyházkerületeket is szétzúzta. Az 1952-ben így létrejött Északi Egyházkerület elsősorban a hajdani Dunáninneni, valamint a Tiszai Egyházkerület romjain szerveződött újjá. Nem véletlen, hogy néhány héttel ezelőtt a kerület székházában e két kerület főpásztorainak nevét rögzítő márványtáblákat lepleztünk le. Az ő szellemi-lelki örökösei vagyunk. Magamra nézve hadd emeljem ki mindkét kerület egy-egy püspökét, Szabó Józsefet és Túróczy Zoltánt. Vakmerő szerénytelenség volna őket szellemi elődeimnek nevezni. Példaképnek azonban mondhatom őket. Egyikük sem volt tévedhetetlen, de mindketten mélyen hívő, az egyházért égő személyiségek voltak. Példájukkal nemcsak az én szolgálatba állásomat segíthetik, hanem az Északi Egyházkerület arcélét is megjeleníthetik.

Püspöki székfoglalóm témájául az egyház egy régi, a Szentlélek munkáját jellemző, hitvallásszerű mondatát választottam: „Spiritus Sanctus semper conservat et renovat ecclesiam”, vagyis mindig a Szentlélek őrzi meg és újítja meg az egyházat.

Conservat et renovat. Ebben a két latin szóban benne rejlik az egyház lényege, benne a mi küldetésünké is. A Lélek segítségével nekünk az őrzésre és a megújításra kell törekednünk. Szolgálatba lépésem alkalmából az egyházkerület számára jelmondatot is választottam. Az imént megfogalmazott tézis nyomán ez így hangzik: „conservando et renovando”, vagyis arra szeretnék figyelni, hogy mi az, amit meg kell őrizni, illetve hogy miben is kell megújulni.

Számomra ez azt jelenti, hogy törekedni kell a biblikus és a reformátori hagyomány értékeinek megőrzésére. Az újszövetségi „episzkoposz” a felvigyázó munkáját jelenti. Nem lehet elégszer idézni ApCsel 20,28-at, ahol Pál apostol ezt kéri: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek…” Az episzkoposz feladata a szemmel tartás. A képnek megfelelően: a pásztor rajta tartja szemét a nyáj minden egyes tagján. Szeretném én is rajta tartani szemem egyházkerületünk minden lelkészén, pedagógusán és szolgálóján, gyülekezetén és mindenféle intézményén.

Hasonlóképpen a „conservando”, vagyis a megőrzendő kincsek közé sorolom a reformáció, ezen belül is a lutheri teológia örökségét. Ama 95 tétel élén ez a sokat idézett követelés áll: „Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondta: »Térjetek meg!« – akkor azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Mai kifejezéssel élve úgy fogalmazhatunk, hogy Luther Márton ezzel a programmal lépett a nyilvánosság elé.

A reformátori tanítás szinte kimeríthetetlen tárházából egyetlen tömör mondatot ragadok még ki, amelynek segítségével talán szemléltethetem, mit is tartok egyházi életünkben leginkább „conservando”-nak. Luther a Schmalkaldeni cikkek című iratában az evangélium megjelenési formái között említi a testvéri beszélgetést és vigasztalást; ez latinul így hangzik: mutuum colloquium et consolatio fratrum.

Beszélgetés és vigasztalás.

A szónak és a beszélgetésnek teremtő és gyógyító hatása lehet. A bibliai kinyilatkoztatás kezdettől fogva arról tanúskodik, hogy a világot szavával megteremtő Isten kommunikál, szóba áll az emberrel. Ő Deus loquens, beszélő Isten (Zsid 1,1). Milyen szépen írja a Péld 6,22: „Valahova mégysz, vezérel téged, / Mikor aluszol, őriz téged, / Mikor felserkensz, beszélget te veled.” (Károli-fordítás) Ha Isten Deus loquens, akkor az ő népe ecclesia colloquens, beszélgető egyház lehet. Szükség van a szolgatársak folyamatos kommunikációjára, de szükség van arra is, hogy igehirdetéseink a szó legnemesebb értelmében „beszélgetések” legyenek. Ne az emberek feje fölött elszálló kinyilatkoztatások, hanem egyfajta párbeszéd a hallgatókkal. Ezért érdemes nagyon jól megismerni azokat, akik között szolgálunk, akikhez küldettünk, akikhez szólunk. Néhai Vályi-Nagy Ervinnek, a kitűnő református teológusnak a doktori diszszertációja már címével is sokatmondó: Az egyház mint dialógus.

Bárcsak beszélgető egyházzá tudnánk válni! Szóba állva érdeklődőkkel és másként gondolkodókkal, hívőkkel, hitetlenekkel és keresőkkel, jókat beszélgetve egymás között – és persze imádságban magával a mi Urunkkal!

A beszélgető egyház természetesen nem azonos a fecsegő, a pletykálkodó vagy éppen a kiabáló egyházzal. Mert sajnálatos tény, hogy valós vagy vélt igazunk ügyében milyen lármára vagyunk képesek. Mindenféle mikrofonokat keresünk, amelyekbe belebeszélhetünk, még egy-egy hordóra is szívesen felállnánk. Vagy sokáig kísértett a másik véglet, a hallgató egyház modellje. Az idén száz éve született Dietrich Bonhoeffer mártír teológusnak az egész egyház nevében elmondott bűnvallása sajnos korántsem veszítette el aktualitását: „Az egyház megvallja, hogy igehirdetése […] nem volt kellően nyílt és meggyőző. […] Megvallja félénkségét, a nehézségek előli kibúvásokat, veszedelmes engedményeit. Gyakran megtagadta őrállói és vigasztalói feladatát […], néma maradt, amikor kiáltania kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiáltott. Nem találta meg az igaz szót, megfelelő módon, a kellő időben.”

A colloquium, a beszélgetés mellett a másik terület a consolatio, a vigasztalás. (Teológiai tanárként megtapasztaltam, hogy kollokvium után valóban szükség van vigasztalásra. Olykor a hallgatót, olykor a tanárt kell vigasztalni…) Szeretném, ha vigasztaló egyház tudnánk lenni. Vagyis a Paraklétosz és Jézus egyháza. Gyülekezeti tagjaink, a periférián élők, az egyházzal szinte semmiféle kapcsolatot nem tartók: mind-mind vigaszra szorulnak. Nem egyszerűen emberi törődésre és szolidaritásra – arra is –, hanem a Lélek erejére.

Szeretnék az egyházkerület lelkészeivel és világi szolgálóival – vagyis munkatársaimmal és testvéreimmel – olyan közösséget alkotni, ahol mindennapi valóság lehet a mutuum colloquium et consolatio fratrum.

Székfoglalómban azt próbálom – legalább vázlatosan – meghatározni, hogy a Szentlélek segítségével mit kell megőrizni, illetve miben kell megújulni. A „conservando” után másodikként nézzük tehát a „renovando” területét.

Egyházunk elmúlt tizenöt évét jelentős mértékben meghatározta a külső építkezés. Örvendetes, hogy sok új templom, iskola, szeretetotthon és egyéb intézmény épült. A külső építkezés és a sok tatarozás azonban nem lehet öncél. Jó néhány éve egy kisfiú – félreértve a hittantanár szavait – azt mondta, hogy a pogányok „állványokat imádnak”. Nem esik-e bele a mi egyházunk sokszor az „állványimádat” kísértésébe? Ezért – megbecsülve sok, valóban örvendetes külső eredményt – a hangsúlyt most a belső építkezésre szeretném helyezni.

Miként végezheti el a Szentlélek az egyházat megújító munkáját? A következőkben a teljesség igénye nélkül öt olyan területet szeretnék számba venni, ahol látásom szerint reformokra, változtatásokra, más szóval megújulásra van szükség.

a) Igehirdetés és gyülekezeti élet

Első és legfontosabb az igeszolgálat. A lelkészi munka legnemesebb részét nem lehet büntetlenül elhanyagolni. Sem híveinket, sem Isten igéjét nem becsüljük meg, ha felkészületlenül állunk szószékre. Ha kikerüljük az igével való igényes szembesülés fáradságát, akkor prédikációink vagy elsekélyesednek, vagy öncélú teologizálásba torkollanak. Egyaránt ellene vagyok a tudományellenességnek, bármilyen buzgó kegyességgel párosuljon is, és az egyházidegen szellemi erőfeszítésnek, bármilyen csillogó intellektussal járjon is együtt. Vallom: a teológiai munka hitépítő és hitmélyítő folyamat lehet. Meggyőződésem: a hit és a tudás nem áll szemben egymással, hanem egyik feltételezi a másikat. Híveink ízletes és változatos igei táplálékra vágynak, nem pedig prédikációs „fast food”-ra, sem emészthetetlen ételekre.

A gyülekezet egészének érdeke, hogy eleven közösségek működjenek. Prioritása van az ifjúsági munkának. Örömmel hallottam egy katolikus püspöktársamtól, hogy vizitációit két kérdéssel kezdi: „Rendben vannak-e az épületek?”, illetve: „Van-e pingpongasztal?”

b) Belső egyházi életünk

Természetes kell, hogy legyen egymás munkájának ismerete annak érdekében, hogy a különféle elgondolások összetalálkozzanak, a munkaágak fogaskerékszerűen összekapcsolódjanak. Helye lehet a személyeskedéstől mentes, egymást imádságban is hordozó testvéri kritikának is. Kívánatosnak találnám azt is, ha az egyházkerületen belül testvérgyülekezetek találnának egymásra: az erősebb segíthetné a gyengébbet, a városi kapcsolatot tarthatna a falusival.

Ebben az összefüggésben szólok a határon túli magyarokról. Vallom, hogy a velük való együttműködés nem a „külkapcsolatok” területe. Tíz éven át dolgozhattam szerkesztő-riporterként „a nemzet televíziójánál”, a Duna Tv-nél. Munkánk során ugyanolyan természetesen mozogtunk az Aranyos völgyében, mint a Duna–Tisza közén, ugyanolyan szívesen fogadtak minket Gömörben, mint a stuttgarti magyar gyülekezetben. Csoóri Sándor szép gondolatával érzékeltetem e határokon átívelő magyar összefogás értelmét: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, / Hallanunk egymást, hogy hallhatók.”

Az egyháztörténeti félmúlt feltárásáról kell még szólnom. Tudatosan ebben az összefüggésben, belső egyházi életünk „renovando” feladatait sorolva hozom ide ezt a még rendezetlen kérdést. Rossznak tartanám, ha a világi kutatások, történészi és bulvárérdeklődések után kullogva, örök lépéshátrányban igyekeznénk múltunkat megismerni és feltárni. Érvényes ez az úgynevezett ügynökkérdésre is. Művészek, sportolók és közéleti emberek éppen a legutóbbi hónapokban olykor manipulatív körülmények között nyilvánosságra került kartonjai figyelmeztetnek minket arra, hogy az egyházban történhet ez másként is. Nem zsarolás vagy fenyegetés hatására, nem is a szenzációkeltés szándékával, hanem jézusi módon, egymás terhét hordozva, készen a bocsánatkérésre és a megbocsátásra.

c) Egyház és közélet

Makacsul tartja magát az a tévhit, hogy az egyháznak csakis a lelkekkel szabad törődnie, minden mást pedig engedjen csak át a társadalomnak, így például a politikai pártoknak. Más szóval: az egyház ne foglalkozzon társadalmi kérdésekkel, ne formáljon véleményt például a munkanélküliséggel, a migrációval, az emberi jogokkal, a politika etikájával kapcsolatban.

A vallásszabadság azonban többet jelent, mint a szertartások végzésének jogát.

Ha elfogadnánk a némelyek által sugallt „sekrestyekereszténység” elvét, akkor vissza kellene hívni Közép-Kelet-Ázsiából az egyházi segélyszervezetek munkatársait, és kizárólag imádságra kellene őket buzdítani. Ugyanezzel a logikával meg kellene tagadni a közéleti kérdésekkel oly szenvedélyesen foglalkozó bibliai próféták hagyományát, valamint Albert Schweitzer, Maximilian Kolbe vagy a már említett Dietrich Bonhoeffer, illetve Martin Luther King örökségét.

Két kérésem van ebben a témában. Az elsőt politikusokhoz és újságírókhoz intézem: Ne hozzák vissza a „klerikális reakció” ásatag és rossz emlékű kifejezését, amint arra az elmúlt években sajnos számos példa akadt! A második kéréssel önmagunkhoz, keresztényekhez fordulok. Lépjünk ki bátran a magunk sekrestyéjének szűk keretei közül. Lehet, hogy eleinte azt tapasztaljuk, hogy odabent biztonságosabb, urambocsá’ kényelmesebb volt. Ám a prófétáktól és a Názáretitől kapott mandátumunk – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a közéletben való szerepvállalásra is vonatkozik. Létezik azonban egy korlát, amelyet úgy hívnak: pártpolitika. Egyéni preferenciája természetesen mindenkinek lehet. A keresztények is élnek választójogukkal. Erről a helyről is biztatok mindenkit az országgyűlési választásokon való részvételre. Híveinknek tanácsként annyit javasolhatunk, hogy ki-ki vizsgálja meg a pártok programját, különös tekintettel az egyházakkal kapcsolatos – korántsem csak finanszírozási – elképzeléseikre.

Nem tartom jónak, ha az egyház és a kormány képviselői közötti viszonyt túlnyomórészt az anyagiak határozzák meg. Újra és újra tudatosítani kell azonban két tényt. Az egyik: a gyülekezetek hitéleti munkáját, beleértve a lelkészek és munkatársaik javadalmazását nem valamilyen állami forrás, hanem a hívek áldozatkészsége teszi lehetővé. A másik: az egyházak közfunkciókat is ellátnak: oktatás, egészségügy, öreggondozás, testi-lelki sérültek és hajléktalanok között végzett munka stb. A mindenkori kormánnyal való tárgyalások során azt kellene elérni, hogy az anyagi támogatás ne hullámzó legyen, ne függjön az aktuális hatalom jó- vagy éppen rosszindulatától. Egységes rendszerű, kormányzati ciklusokon átívelő megoldást kell kitalálni, hiszen az sem jó, ha az egyházat a hatalom a maga tenyeréből eteti, és az sem, ha megvonásokkal bünteti.

d) Ökumené

Főpapi imájában azért imádkozott Jézus, „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Sajnos messze vagyunk még a látható egységtől, de meg kell becsülni az elmúlt évtizedek erre vonatkozó törekvéseit. 1999. október 31-én Augsburgban az evangélikus és a katolikus egyház képviselői aláírták a megigazulásról szóló közös dokumentumot, lényegében visszavonva egymás évszázadokkal ezelőtti kölcsönös kiátkozását. A református egyház számos képviselőjével a legszorosabb testvéri kapcsolatot ápolom. Együttműködésünknek sok konkrét területét találhatjuk még meg. Sokat tanultam a kisegyházak dinamizmusából és személyességéből is.

Egy konkrét javaslatom van. Közeledik 2017, a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója. Nem túlzás egy évtizedes projektben gondolkodni annak érdekében, hogy mind nemzetközi, mind hazai téren érdemi eseményeket tudjunk szervezni, el tudjuk érni a sokak által várva várt teljes kiengesztelődés eredményét, és maradandót tudjunk alkotni. Protestáns és katolikus testvéreimet egyaránt szeretettel hívom erre a közös előkészületre.

e) Európai együttműködés

Gyülekezeteink és intézményeink partnerkapcsolatot ápolnak számos európai egyház közösségével, Ausztriától kezdve Németországon át Svéd- és Finnországig.

A „renovando” területek között különösen sok feladatunk adódik itt Kelet-Közép-Európában. A történelem útkereszteződéseiben olykor történtek ütközések. Becsülettel – vagyis kritikusan és önkritikusan – kell szólnunk a múlt bűneiről és tehertételeiről. Törekednünk kell a sok szempontból közös történelem harag és részrehajlás nélküli feldolgozására munkacsoportokban, szakmai konzultációk és bilaterális kapcsolatok keretében. Egyházkerületünk három országgal határos: Szlovákiával, Ukrajnával és Romániával. Érdemes azonban az egész térséget nézni, és a tőlünk nyugatra, illetve délre fekvő államokat is bekapcsolni a lehetséges együttműködésbe.

A Kárpát-medencei népek összefogásának ezt a reménységét jól példázza annak a Bartók Bélának egy szép gondolata, akinek éppen ma, március 25-én ünnepeljük születése 125. évfordulóját: „Az én vezéreszmém […] a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Ünneplő gyülekezet! Veretes teológiai kérdésektől indultunk, és szinte aprópénzre váltott elgondolásokig jutottunk. A „conservando et renovando” kettős jellegéből is következik mindez. Az értékek őrzése és a dinamikus megújítás csak közös vállalkozással valósulhat meg. Össze kell fognunk. Legyen a Magyarország Evangélikus Egyházi Északi Egyházkerülete az őszinte összefogás színtere. Hordozzuk egymást imádságban nap mint nap. Ebben a reményben és ezzel az elszánással kezdem meg püspöki szolgálatomat, emlékezve az induláskor elhangzott szavakra: „Végezd püspöki szolgálatodat a kereszt jelében, nézz a megfeszített és feltámadott Krisztusra, és vezesd hozzá a reád bízottakat.” Úgy legyen, ámen.