Élő víz

A KERESZT ÁRNYÉKÁBAN… 4. – Lk 23,39–43

Szó szerint szélsőséges helyzetben volt. Nem tudhatjuk azonban, hogy jobbról vagy balról, csak annyit: mellette. Jézus mellett feszítették keresztre. A nevét sem ismerjük, csak úgy emlegetjük, hogy ő az egyik lator.

Nagypéntek eseményei rendkívül drámaiak. Jézus csendesen tekint le a keresztről azokra, akik körülállják. Tudja, hogy nem tudják, mit cselekednek. Csak egyet talál – szavai hallatán –, akit meg is dicsérhet. Azt, aki hozzá hasonlóan kereszten függ. Egyvalaki a golgotai tömegben.

Ott áll Mária, végtelen fájdalmával, és János, a hűséges tanítvány. (Hol vannak az elfutott tanítványok?) De miért csak a latort dicsérte meg? Mert ő volt az egyetlen, aki megbánta bűnét, mégpedig nyilvánosan… Az ítélkezők diadalt érezhettek, a katonák közönyt tanúsítottak. Utóbbiak számára fontosabb volt a játék, a sorsvetés. A nép pedig hallgatott…

Csak a lator érezte bűnét, amelyről nem tudjuk, hogy mi volt. De nem is tudhatjuk meg. Hiszen éppen Krisztus fedezte el! Mert a lator nem csupán megbánta, hanem meg is vallotta bűnét. Ezért nyert bocsánatot Jézustól.

Leesett szívéről a nehéz kő – mondjuk olykor, magunkat illetően is. Leesett-e vajon a tanítványokéról is? Péter sírt; Júdás felakasztotta magát. És a menekülők – teherrel a szívükön – ma is futnak?

Tartottak-e, tartanak-e magatartásuk következményeitől a menekülők? Nem lehet csodálkozni rajta, ha nem bíznak a megbocsátásban. A bűntudatot a bűnbánatnak és a bűn megvallásának kell követnie. Elfutunk-e (elfutok-e) előle a legalkalmasabb időszakban? Hiszen a bocsánatot ingyen és kegyelemből nyerjük, hit által, nem pedig sorsvetésen…

Igen, elvégeztetett, majd a sírt lezárták. Ám Jézus ügyét ma sem lehet lezárni – az emberiségét sem. Ugyanis nem egy „halott emberre”, hanem a Feltámadottra tekinthet!

M. L.