Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 12.

Még a Liturgikus sarok virágvasárnapi részében is merésznek tűnik, hogy a jeruzsálemi bevonulás kapcsán a szolgálattevők templomi bevonulásáról beszéljünk. A merészség azonban megalapozott, hiszen ismét olyan jelképről van szó, amelyet jól kell értenünk és meg kell magyaráznunk.

Egyre több olyan gyülekezetről hallok, ahol a lelkész(ek) és a szolgálattevők nemcsak nagyünnepeken, hanem „átlagos vasárnapokon” is bevonulnak a templomba az istentisztelet elején. Nemcsak úgy titkon bejönnek, nem csupán oldalról, a sekrestyéből, a lehető legrövidebb úton jutnak el a papi padba, hanem bevonulnak.

Ünnepi alkalmakon, püspökiktatáson, lelkészszentelésen vagy -iktatáson, konfirmáció alkalmával ez természetesnek tűnik. Ugyanakkor egy átlagos vasárnapi istentiszteleten lehet, hogy túlzásnak, netán a kereszténységhez vagy éppen evangélikusságunkhoz nem méltó, túlzott látványosságnak, esetleg megüresedésre hajlamos külsőségnek érzi valaki. Miért a ceremónia, miért kell a gyülekezetnek felállnia, miért kell a lelkésznek ilyen megkülönböztetett tiszteletet adni?

Bizonyára tényleges a veszély, hogy mindez formalitássá válik. De ez a veszély templomi ünneplésünk minden kis részletével kapcsolatban fennáll. (És minden mély tartalommal végzett szertartás esetén el is kerülhető!)

Mit jelent a bevonulás? Elsősorban a jó rendet: méltósággal, tisztességgel, a nagy találkozásra készülve, emelkedett hangulatban, rendezett sorban érkeznek be a templomba, azon belül is a szentélybe azok, akik Isten szolgálatában állnak. Ők maguk is megtisztelik a jelenlevőket, az egész gyülekezetet azzal, hogy gondot fordítanak a bejövetel mikéntjére. A szolgálat lelkülete, a szolgálathoz való hozzáállás, az alázat és a mandátum komolysága egyszerre jelenik meg a bevonulás mozgásában, mozdulataiban, testtartásában, tempójában.

Ugyanakkor ez a bevonulás utal arra, hogy nem hétköznapi események következnek – nem lehet akárhogyan beténferegni, hiszen az Úristen fenséges dolgai jönnek sorra, a vele való találkozás pillanataihoz érkezünk. Egyben a liturgus jelzi azt is, hogy nem saját maga igyekszik a munkavégzés helyére, hanem már – a liturgikus öltözék által részben eltakarva emberi, gyarló személyiségét – valakinek a követségében érkezik. A tisztelet nem az embernek jár, hanem az ügy képviselőjének, Isten követének.

Az évszázadok során az egyház bizonyos régiókban és egyes kultúrákban megpróbálta tárgyiasítani is ezt a folyamatot, jelképértékű eszközöket rendelve hozzá a személyekhez. A magasra emelt bevonulási kereszt éppen azt jelezte, hogy minden Krisztus keresztjének égisze alatt történik. Az elöl vitt gyertyák egyszerre az önmagát adó Krisztust és az önfeláldozásban megvalósuló tanítványi életet jelezték. A felemelve mutatott és az oltárig vitt evangéliumos könyv szintén Krisztus-szimbólum. Mindezek felhívták a figyelmet arra: keresztények, ne az emberekre, hanem Krisztusra magára figyeljetek, ő a középpont, ő megy elöl, őt kell követni! S az ősi rend szerint a legfőbb emberi méltóság megy leghátul, hiszen a magas tisztségben van szükség a legnagyobb alázatra. A fontos küldetést végző csupán szolga, aki az ige szolgája (minister verbum Domini) és Krisztus szolgája – egyben mindenkinek szolgája.

Így is alakul hát az ünnepélyes bevonulás rendje. Elöl mennek a segédkezők a kereszttel, a gyertyákkal, az evangéliumos könyvvel, utána a különféle szolgálattevők, majd végül a liturgiát vezető személy (lelkész, esetleg püspök). Egyszerű alkalmon a sekrestyétől az oltárig, ünnepnapon pedig a templom bejáratától az oltárig. Ez utóbbi is külön jelképes értelmet hordoz. (A kivonulás rendje is ugyanez.)

A templom bejáratától az oltárig vezető út a keresztény életet szimbolizálja. A kapu, mely nyugatra fekszik, a világ, az elmúló valóság helye. Gyakran itt, a bejárat mellett volt a keresztelőmedence, a keresztény élet első lépését kínálva. Az oltár a templom keleti végén helyezkedik el. Kelet, a felkelő nap Krisztus érkezését jelzi, a napkeltét, a húsvéti fény megjelenését, de egyben az ítéletre visszatérő kegyelmes bíró, Krisztus trónját is. Így zajlik a keresztény tanítványi élet. Az ingyen kegyelem el- és befogadásától (keresztség) a végső nagy találkozásig. S közben Isten szolgái és vándorló népe úton vannak. Vonulnak a megérkezésig. (S nemcsak a liturgusok járják be ezt az utat – nem kiváltságosok, hanem szolgák ők! –, hanem az egész gyülekezet, amikor Krisztus asztala s a vele való személyes találkozás felé igyekszik.)

Sivár és elsivárosodásra hajlamos életünket ezek a gazdag tartalmú jelképek, ünnepet jelző mozgások és folyamatok gazdaggá, széppé, igényessé tehetik.

Hafenscher Károly (ifj.)