Élő víz

Az alábbi kis történet a ’20-as években jelent meg a Fénysugár című egyházi újságban. Bár legendaszerű, tartalma ma is sokatmondó.

A drezdai kastély udvarában fényes társaság van együtt. Erős Gusztáv, a közismerten könnyelmű, erkölcstelen életű választófejedelem hangversenyt ad. Korának egyik híres zenészét hívta meg. A pompás teremben elhelyezkedik a fényes társaság a zongora körül, csak a művész ül egyszerű, kopottas ruhájában a zongoránál. Különös jelenség a többiek között. Tartása magára vonja az emberek figyelmét. Homlokáról, a szeméből valami nemes fény árad. Erős Gusztáv szemben áll vele, és állandóan figyeli, majd megadja a jelt a hangverseny kezdetére.

Vajon mit fog hallani? Lélegzetvisszafojtva figyelnek. Bizonyosan valami vidám táncmelódiát… – De ezt a különös embert ott a zongoránál más hangok töltik be. Egyszerre nagy részvét támad szívében a körülötte ülők iránt és az iránt, aki ott áll vele szemben, és akinek arcán látszott az élvezetvágy; látszott, hogy csak parancsolni tud, és nem engedelmeskedni. Szólni akar hozzájuk művészetével. Akár kegyet talál, akár nem. Bele akar vinni egy darab böjti időt ebbe a felékesített terembe és ezeknek a felületes, csak élvezetet hajhászó embereknek az életébe. Ki akarja ragadni őket magával, ha csak percekre is, a föld porából a Golgota magaslatára. Lassan, ünnepélyesen szólal meg a teremben a muzsika: „Egy Bárány jő és hordja ím / Bűnét egész világnak…”

Hangtalanul figyel mindenki. Hangtalanul és mintha villám sújtotta volna, ott áll a választófejedelem, és egy mozdulattal sem képes a soha nem hallott, különös zene feletti nemtetszésének kifejezést adni. És mindig teljesebben és szívhez szólóbban hangzanak az akkordok a levegőben: „Türelmesen a vállain, / S a lépte gyenge, fáradt…”

Ezt nem várták. Egyszerre elsüllyed minden pompa körülöttük, és hiábavaló rongynak látszik minden ékesség. Erős Gusztáv, aki mozdulatlanul hallgatja a csodás hangokat, egyszerre kicsinek és szegénynek érzi magát. Megérzi a szent közelségét annak, aki azt akarja, hogy ő is részese legyen a Golgotán végbement megváltásnak, aki előtt az ő lelke is porba süllyed. És elhangzottak a korál utolsó, ujjongó hangjai: „Tulajdonul Neked, Uram, / Oda ajánlom önmagam / Most és mindörökre!”

Halotti csend. A hangversenynek vége, a játékos tekintete még mindig a billentyűkön van, a lelke pedig messze, a Golgota hegyén, ahol Isten Báránya a világ bűnét magára vette.

A választófejedelem felriad merev hallgatásából. Odasiet a zenészhez, és mindkét kezét megragadva megilletődve mondja: „Honnét ismer engem ilyen jól? És honnét van ez a zene?” A zenész félelem nélkül és szabadon néz a választófejedelem szemébe: „Én magam semmit sem tudok, Fenség, én és a művészetem a legnagyobb Királynak a szolgálatában állunk. Ő vezeti kezemet, és én nem tudok mást játszani, csak amit ő akar.”

A választófejedelem lehúzza értékes gyűrűjét, és Bach János Sebestyén ujjára húzza (ő volt a zenész): „Hordja ezt a gyűrűt a mai nap emlékére, annak jeléül, hogy életem végéig hálás leszek ezért. Sokat adott nekem ezen az estén, többet, mint gondolja. Az ének által úgy szólt hozzám, mint eddig még soha senki. Köszönöm.” Bach így válaszolt: „Bár soha sem felejtené el Fenség ezt az éneket. Más köszönetet nem kérek.”

Gáncs Aladár