Napról napra

Amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: „Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!” Jn 12,12–13 (Zsolt 146,7; Jn 12,12–19; Fil 2,5–11; Zsolt 56) Belénk nevelődött, hogy bizonyos tartózkodással hallgassuk ezt az önfeledt ujjongást. Nem vesszük komolyan, mert a himnusz dallamába belehalljuk a halálos ítéletet követelők ordítozását. Pedig nem sorsszerűen tartozik össze a kettő. Szabaduljunk fel fanyalgó tartózkodásunkból! Minden okunk megvan rá, hogy a hálaadás örömével köszöntsük Krisztust, aki szavában és szentségében „csodálatosan tér be övéihez”.

Kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: „Íme, az ember!” Jn 19,5 (Zsolt 16,8; Róm 5,6–11; Jn 18,1–11) Senki emberfia ki nem derítheti, hogy Pilátus mit akart kimondani vagy elrejteni ezzel a rettenetes bemutatással. Ember még az, akit már összetörtek, akibe mindenki beletörölheti a lábát, akire bármit lehet mondani, és akivel bármit meg lehet tenni? A tövist nem az ő vétke miatt teremte a föld, a vörös katonaköpenyt olyan vállakra dobták, amelyeket erőszak sohasem terhelt. Összetört emberképünk ő. Ne fordítsuk el tőle a tekintetünket: emberségünk gyógyulása is ebben az Emberben rejtőzik.

Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Ézs 55,6 (Jn 15,7; Jób 38,1–11; 42,1–6; Jn 18,12–27) Sohasem lesz statisztikánk arról, hogy mikor, miként és hányan találtak Krisztusra. Ez a titok szétrobbant minden lajstromot. Egy azonban biztos: mi az utolsó lehetőségünk idejét éljük „ezekben a végső időkben” (Zsid 1,2). Szava az egyházára bízott evangéliumban ér el hozzánk, közelsége szent asztala vendégségében élhető meg. Ő közel van. Közelíteni akarunk-e hozzá, vagy tiszteletlen távolságot tartunk tőle?

Jézus Krisztus mondja: „Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” Jn 13,14 (Zsolt 51,20; Ézs 26,20–21; Jn 18,28–40) Jézusnak ez a parancsa már a következmény summázása. Akkor értjük igazán, ha engedjük egymásra vetülni az utolsó vacsora – az első úrvacsora – asztala abroszának és a törülközőkendőnek a fehérségét, a kehely és a lábmosó edény képét. Nem bízza ránk a kiértékelést, mert tudja, hogy mi szívesebben bánnánk előre mosott lábakkal. Pedig ő sem „jóvátett” bűnöket bocsát meg.

Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az Úr hatalma? Ézs 53,1 (Jn 6,29; Jn 13,1–15/34–35/; 1Kor 11,23–26; Jn 19,1–16a) Jelen időben kell imádkoznunk a prófétai múlt időt, amikor megváltásunk titkát ünnepeljük. A legragyogóbb úrvacsoratan sem tudja megmagyarázni a csoda titkát, és nem teheti fölöslegessé, hogy térden közelítsük őt, aki egykor emberségünkbe alázkodott, most pedig kenyér és bor színében ajándékozza magát nekünk. Ki hihetné ezt, ha nem ő maga ígéri? „Szám, kezem, látásom benned fennakad, / Bizton hitem mégis hallásból fakad. / Hiszem mind, amit szól Istennek Fia, / Nincs igazabb, mint az Igazság szava.” (Aquinói Szent Tamás: Adoro Te… – Sík Sándor fordítása)

Jézus így válaszolt Pilátusnak: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” Jn 19,11 (Préd 12,13; Jn 19,16b–30; 2Kor 5,/14b–18/19–21; Zsolt 22) Jézus kiszolgáltatottként áll Pilátus előtt. A kereszten is így függ. Mégsem a sors és az érdekek játékszere: belesimul az Atya akaratába, és még Pilátust is az Atya kezében látja. Az egyik ősi eukharisztikus ima nem ok nélkül meri mondani a megszokott helyett: „…mielőtt önként átadta magát a szenvedésre…” Jézusból nem a körülmények kényszerítették ki az áldozatot, hanem ő maga adta magát áldozatul. Joggal mondja Luther, hogy rosszul szemléli az ember Jézus kínszenvedését, ha közben a zsidókra vagy Pilátusra lesz dühös. „Oka annak én vagyok, / Én és tenger vétkem, / Kínjaid ezért nagyok. / Célod üdvösségem.” (EÉ 204,3)

Ki hasonlítható Istenünkhöz, az Úrhoz, aki a magasban lakik, és a mélybe néz, az égre is, a földre is? Zsolt 113,5–6 (Mt 27,54; Hós 5,15–6,3; Jn 19,31–42) Nagyszombaton a „mély” nem egyszerűen a magas ellentéte, hanem a sír, a halál mélye. Jézus a sírban nyugodott. Mindenki vesztegelt, mert az ünnep kényszerű nyugalmat parancsolt. De az Atya nézte a Fiút, és áldozatába belefoglalta mindazokat is, akik Krisztus előtt vagy után benne reménykedve mentek és mennek el innen. Ezért merünk mi is a „mélybe” nézni és meghalni.

Fehér Károly