Élõ víz
Élõ reménység
Ötven éve kezdtem a lelkészi szolgálatot. Isten iránti hálával tekintek vissza a megtett útra, melyen kegyelmesen vezetett. Szolgálatom kezdetén jó principálisaim, tapasztalt kollégáim figyelmeztettek, hogy az egyre elvilágiasodó, csak a mának élõ, beteg társadalmunknak az evangéliumra, Isten embereket mentõ tetteirõl szóló tanúskodásra van szüksége. A tudatos keresztényt ugyanis, aki ismeri az egyház kincseit, nem lehet egykönnyen megtéveszteni, hitében megingatni.
A Szentírás sok igéje között Péter apostol levele különösen alkalmas hitünk erõsítésére. Péter a hitükért elüldözöttek, a szétszórtságban, különbözõ megpróbáltatások között élõk vigasztalására és bátorítására írta sorait. Krisztus követeként Isten tetteire irányítja olvasói figyelmét. A nagypénteki és húsvéti eseményekrõl úgy tanúskodik, hogy lássák, Isten megvalósítja üdvözítõ tervét, újat kezd az emberiséggel. Isten belenyúlt a történésekbe, megtörte a halál hatalmát, feltámasztotta Jézus Krisztust, így teremtett hitet és élõ reménységet a tanítványok szívében.
A mai ember számára is fontos e jó hírnek az ismerete és elfogadása. Új erõt ad életünknek. Ki vagyunk téve sokféle megrázkódtatásnak, de tudhatjuk: Isten közel van hozzánk, nem feledkezett meg rólunk. Ha csak a magunk erejére számíthatnánk, kétségbe kellene esnünk, elveszettnek éreznénk magunkat. Némelyek ugyan azt hirdetik, hogy az egyháznak nincs jövõje, de mi Krisztusba kapaszkodunk hitünkkel; õ az egyház élõ Ura, és õ a mi élõ reménységünk (1Pt 1,3–9).
A reménység mindig valamilyen cél eléréséhez kötõdik. Péter apostol e célról írja, hogy az el nem múló örökség a mennyben van fenntartva, s már kész a hívõk számára.
Krisztus feltámasztásával Isten belenyúlt az életünkbe, minket is kész közösségébe fogadni. Az apostol, amikor mennyei örökségrõl ír, éreztetni akarja, hogy Krisztus Urunk minket a testvéreivé, örököstársaivá fogadott. Milyen ez az örökség? Pál apostol is ír róla: „»Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett«, azt készítette el az Isten az õt szeretõknek.” (1Kor 2,9)
Már most boldog, aki e reménységgel tekint a jövõbe, s hiszi: egykor részese lesz a mennyei örökségnek. A hívõ is lehet beteg, találkozhat bajokkal, de nem feledi, hogy élõ Ura van. A szenvedés Isten nevelõ eszköze. Megpróbált hitünk így lehet Krisztus megjelenésekor „sokkal értékesebb a veszendõ, de tûzben kipróbált aranynál” (1Pt 1,7). Addig is itt a földi gyülekezetben boldogan énekeljük: „Jézus én bizodalmam, / Örök életre vezérem…” (EÉ 369,1)
Id. Cselovszky Ferenc