Élő víz
Élő reménység
Ötven éve kezdtem a lelkészi szolgálatot. Isten iránti hálával tekintek vissza a megtett útra, melyen kegyelmesen vezetett. Szolgálatom kezdetén jó principálisaim, tapasztalt kollégáim figyelmeztettek, hogy az egyre elvilágiasodó, csak a mának élő, beteg társadalmunknak az evangéliumra, Isten embereket mentő tetteiről szóló tanúskodásra van szüksége. A tudatos keresztényt ugyanis, aki ismeri az egyház kincseit, nem lehet egykönnyen megtéveszteni, hitében megingatni.
A Szentírás sok igéje között Péter apostol levele különösen alkalmas hitünk erősítésére. Péter a hitükért elüldözöttek, a szétszórtságban, különböző megpróbáltatások között élők vigasztalására és bátorítására írta sorait. Krisztus követeként Isten tetteire irányítja olvasói figyelmét. A nagypénteki és húsvéti eseményekről úgy tanúskodik, hogy lássák, Isten megvalósítja üdvözítő tervét, újat kezd az emberiséggel. Isten belenyúlt a történésekbe, megtörte a halál hatalmát, feltámasztotta Jézus Krisztust, így teremtett hitet és élő reménységet a tanítványok szívében.
A mai ember számára is fontos e jó hírnek az ismerete és elfogadása. Új erőt ad életünknek. Ki vagyunk téve sokféle megrázkódtatásnak, de tudhatjuk: Isten közel van hozzánk, nem feledkezett meg rólunk. Ha csak a magunk erejére számíthatnánk, kétségbe kellene esnünk, elveszettnek éreznénk magunkat. Némelyek ugyan azt hirdetik, hogy az egyháznak nincs jövője, de mi Krisztusba kapaszkodunk hitünkkel; ő az egyház élő Ura, és ő a mi élő reménységünk (1Pt 1,3–9).
A reménység mindig valamilyen cél eléréséhez kötődik. Péter apostol e célról írja, hogy az el nem múló örökség a mennyben van fenntartva, s már kész a hívők számára.
Krisztus feltámasztásával Isten belenyúlt az életünkbe, minket is kész közösségébe fogadni. Az apostol, amikor mennyei örökségről ír, éreztetni akarja, hogy Krisztus Urunk minket a testvéreivé, örököstársaivá fogadott. Milyen ez az örökség? Pál apostol is ír róla: „»Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett«, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9)
Már most boldog, aki e reménységgel tekint a jövőbe, s hiszi: egykor részese lesz a mennyei örökségnek. A hívő is lehet beteg, találkozhat bajokkal, de nem feledi, hogy élő Ura van. A szenvedés Isten nevelő eszköze. Megpróbált hitünk így lehet Krisztus megjelenésekor „sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál” (1Pt 1,7). Addig is itt a földi gyülekezetben boldogan énekeljük: „Jézus én bizodalmam, / Örök életre vezérem…” (EÉ 369,1)
Id. Cselovszky Ferenc