A vasárnap igéje

NAGYCSÜTÖRTÖK – 2Móz 12,1–4

Az igazi ünnep szíve közepe az asztalközösség. Így volt a régi időkben, és míg világ a világ, így is marad. Az ember lelke mélyén ott él a vágyakozás – sokszor kimondatlanul is – a nagy közös lakomák és a hozzájuk kapcsolódó jó hangulatú beszélgetések után. Mindannyian őrizzük azoknak a vacsoráknak az emlékét, amikor családi ünnepeken körülültük az asztalt; kipukkadásig, ám hősiesen végigettük a menüt, nagyokat nevettünk, jókat beszélgettünk-vitáztunk, és örültünk, hogy azokkal is együtt lehetünk, akikkel egyébként csak ritkán találkozunk. Milyen bensőséges hangulata van egy-egy olyan estének, amikor a társasági illemszabályok nem feszélyeznek, azok lehetünk, akik valójában vagyunk; amikor kíváncsiak ránk a többiek, és az a fontos, hogy megosszuk örömünket, gondjainkat egymással. Nem sietünk, mintha megállna az idő: az „itt és most” pillanata teljesen a miénk.

Azt hiszem, az igazi ünnep lényegében ennyi: együtt, közösségben másokkal átélem azt, hogy az életem nem céltalan. Egy mindennél nagyobb Hatalom a nekem szánt helyen és életfeladatban megőriz és védelmez. Van mit adnom, és van mit elfogadnom. Ajándékba kapott életidőm társsá és testvérré alakulásom lehetőségét rejti magában. Ez az ősi „lenyomat” a lelkünkben arra késztet, hogy újra és újra emlékezzünk emberlétünk hivatására: élni annyi, mint közösségben lenni.

Szokatlan alapige ez a néhány bibliai vers nagycsütörtök ünnepén. Hiszen mi, akik keresztényként Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk, nem páskaünnepet ülünk, és nem a hagyományos zsidó rendelkezések és előírások nyomán készítjük el az ünnepi étkeket. A kulturális és vallási különbségek teljesen nyilvánvalóak. A kérdés ma az: mit üzenhet nekünk – egyáltalán, mond-e valami lényegeset – ezen a keresztény ünnepen egy ősi előírás?

E rövid igeszakasz visszatérő gondolata a közösség. Család, háznép, szomszédság. Csupa olyan fogalom, amelyben az fejeződik ki: nem vagyok egyedül. Tartozom valahová, tartoznak hozzám; helyem van valahol, és nálam is, az én életemben is helyük van másoknak. Az Ószövetség embere nagyon is tisztában volt azzal, hogy az ünnep közösségben töltött idő, és az igazi közösség átélése maga az ünnep. Az emberek közötti közösség Isten jelenléte által megszentelődik és kitágul: igazzá, széppé, emberségessé lesz.

Az ószövetségi hagyomány nyomán a páskaünnep a zsidóság történetében a feladhatatlan alapot jelenti, ahová mindig visszatérnek Izrael gondolatai, identitáserősítő eszméi. A páska a család ünnepe volt és maradt: a legszorosabb közösségé, ahol a hagyományt ápolják, ahol gyermekkortól kezdve világossá teszik: a szabadító Isten ma is ugyanaz, mint aki régen volt. Ő ma is cselekszik. A szabadulás átélése újra és újra megtörténhet, mert mindenkinek ki kell vonulnia Egyiptomból!

Posztmodern világban élünk: divatos szóval az „élménytársadalom” valóságában, ahol a legfontosabb törekvés az új és új élmények, átélések keresése. A fő kérdés: hogyan és hol érzem igazán felszabadultnak magam? Mi jó nekem? Ezért kezdődik el a hétvége újabban már csütörtök este, és a hétfő reggel józanító realitásában egyedül az a biztató, hogy néhány nap, és megint vége a robotnak. Hétvégenként pedig egymást érik a partik, bulik; a szórakozóhelyek forgalma a borsos árú belépőjegyek ellenére sem csökken.

Kikapcsolódásra vágyunk – ám ez az igényünk jobbára nem igazi emberi közösségben teljesül, hanem „ad hoc” szerveződő társaságokban, csoportokban. Mostanában nem életközösségek, hanem inkább „ízlésközösségek” alakulnak – életformák élettartalom nélkül. Lassan elfelejtjük a lényeget: a kikapcsolódás azért van, hogy utána ismét „bekapcsolódjunk”, visszataláljunk a dolgainkhoz, és újult erővel tenni tudjuk, ami ránk bízatott.

Hamvas Béla írja, hogy az ünnep az áldozat napja, az emberiség közösségre találása az „Emberfölöttiben”. Az áldozat az, aki ezt az Istennel és embertárssal megélt egységet lehetővé teszi.

Jézus az utolsó közös vacsorán a régi hagyományt követve asztalközösségbe hívta a tanítványokat. Az a csütörtök este nem a kikapcsolódásé volt, hanem egy olyan életközösség ünnepe, amely a másoknak adott Élet által valósult meg. Jézus ebbe az életközösségbe kapcsolta be tanítványait, és felszabadította őket egy nekik szánt, új élethivatásra. Előkészítette őket a szenvedés átélésén át húsvét értelmének felismerésére és a benne megvalósuló közösség hirdetésére.

A megtört és megosztott kenyér, a korty bor az áldás poharából minket is az igazi ünnep lényegébe vezet be. Ajándékba kapott életidőnk a találkozás alkalmait, társsá és testvérré érésünk lehetőségét rejti magában. Az úrvacsora újra és újra emlékeztet emberlétünk hivatására: élni annyi, mint közösségben lenni Istennel és egymással.

Varga Gyöngyi