A vasárnap igéje

Nagyszombat – Ez 37,1–14

„Mégis.” Ez az egyetlen, erőt adó szócska volt olvasható egy kis fatáblába vésve az ismert református lelkész-pszichológus, Gyökössy Endre íróasztalán. Mégis. Egyetlen szó, amely kapaszkodó az élet viharai közepette. Mégis. Egyetlen szó, amelyben benne foglaltatik a keresztény hit bizonyossága. Mégis. Egyetlen szó, amely summázza a nagyszombati textus lényegét: Isten új kezdetet, új életet akar adni a kiválasztott népnek, Izraelnek. És nemcsak nekik, hanem mindenkinek, aki hite, élete megújulását tőle kéri és várja.

A mai vasárnap szentírási idézete szoros kapcsolatban van a fogság történetével. Jeruzsálemet Kr. e. 587-ben foglalta el Nebukadneccar; leromboltatta a templomot, a lakosságot Babilonba hurcoltatta. A történtek próbára tették a kiválasztott nép hitét, hiszen Jeruzsálem és a templom lerombolását úgy is értelmezhették, hogy az egyben Isten erejének és hatalmának végét is jelenti.

Ráadásul – habár más istenek tiszteletének lehetősége korábban sem volt ismeretlen Izrael előtt – Babilonban minden a bálványimádásról szólt. Az ott élők például úgy gondolták, hogy az eget és a földet Marduk főisten teremtette az öröktől fogva meglévő anyagból, Tiamatnak, az őssárkánynak a kettévágott testéből. Abban a hitben éltek, hogy a nap, a hold és a csillagok istenek, és minden csillagban is egy-egy hatalmas és kiszámíthatatlan istenség lakozik, akit imádni kell. Ezenkívül úgy tartották, hogy az egymással civódó istenek háborúskodásának emberek is áldozatul eshetnek.

Ebben – az embernek az istenekkel szembeni tehetetlenségét árasztó – közegben az idegenbe hurcoltak így fejezték ki elkeseredésüket a város és a szentély lerombolása, valamint a számkivettség miatt: „Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van.” (11. vers) És ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben lépett elő Isten embere, a papi családból származó Ezékiel.

Látomásban egy völgybe ragadtatik el a próféta, ahol kiszáradt csontokat lát. Csontokat, amelyek az ószövetség szimbólumvilágában az egész embert, ebben a történetben pedig Izrael népét jelképezik. Ezékiel nem pusztán egy temetőt lát, hanem megelevenedik számára a szó: „Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van.”

Isten azonban nem így gondolja. Ő szól és cselekszik a prófétán keresztül: ín, hús és bőr kerül a csontokra, lélek az így újjászületett emberekbe.

Az elénk táruló kép – nyelvi paradoxonnal élve – „borzasztóan szép”. A halálból élet támad. Új életet teremt a mindenható Úr, aki nem egy az istenek közül, hanem a menny és a föld alkotója, Izrael gondviselő Istene. Nem hagyja el népét, hanem az új kezdet, az új élet lehetőségét adja.

És amint ezt egykor Izraellel tette – hiszen tudjuk jól, hogy hazatérhettek Babilonból, újra felépíthették Jeruzsálem városát és benne a templomot –, úgy tette később mindannyiunkkal. Egyszülött Fiát adta, hogy nekünk új, valódi életünk legyen.

Nagyszombat van. A kereszthalál és húsvét közötti „halotti csend” napja. Isten igéje Ezékiel prófétán keresztül ma így szól: „Van remény!” Van remény az újrakezdésre, van remény az új életre! Az élő Isten, aki Jézust értünk halálra adta és feltámasztotta, ma is munkálkodik. Ő ma is meg tud eleveníteni minden lelki halottat, aki felismeri élete hiábavalóságát és ürességét. Isten meghallgat mindenkit, aki hozzá kiált, mindenkit, aki szabadulni akar régi élete, bűnei terhétől.

Kétségtelenül nem volt könnyű hinni az új élet ígéretében. A prófétának sem volt az. Ráadásul még Isten is próbatétel elé állította, hiszen azt kérdezte tőle: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Emberi számítás szerint ez lehetetlen, ezzel Ezékiel is tisztában volt. De jól tudta, hogy Istennek minden lehetséges, ezért így válaszolt: „Ó, Uram, Uram, te tudod!” (3. vers)

A teremtő Istennek – aki egykor élő emberekké változtatta a csontokat – ma sincs lehetetlen. Hisszük-e ezt?

Gazdag Zsuzsanna