A vasárnap igéje

HÚSVÉTVASÁRNAP – Mk 16,1–8

Talán sokakat megkísért a gondolat, hogy 2006 tavaszán az igazán sorsdöntő események a húsvét előtti és utáni vasárnapon történnek. Nem szeretném bagatellizálni a parlamenti választások jelentőségét és ezzel kapcsolatos felelősségünket, de meggyőződésem, hogy az igazi fordulatot – ha úgy tetszik, rendszer- és kormányváltást – az idén is a két választási forduló közé „szorult” húsvétvasárnaptól várhatjuk és remélhetjük. Isten kétezer évvel ezelőtti döntése, választása, hogy Fia kereszthalálával és feltámasztásával mellettünk szavazott, mai életünket is új fénybe, új perspektívába állíthatja.

Bár alapigénkből, Márk tömör szövegéből úgy tűnik, hogy húsvét hajnalán még nyoma sincs a feltámadás örömének. Szó sincs arról, hogy Jézus követőinek túlfűtött vágyakozása és fantáziája álmodja meg, találja ki a feltámadás csodáját. Ellenkezőleg: kissé paradox módon a húsvéti evangéliumban nyoma sincs a húsvéti evangéliumnak, a feltámadás reménységének.

Az asszonyok egyértelműen a halál végső győzelme előtt kapitulálva igyekeznek a sziklasír felé, hogy megadják a végtisztességet halott Uruknak, balzsamozással enyhítve, lassítva a halál visszafordíthatatlan rombolását. Egyetlen kérdésük, hogy miként tudják majd elmozdítani a sírkövet, hogy a holtest közelébe jussanak. A tradicionális halottkultusz szolgái ők, akik a nyitott sír láttán is csupán megrémülnek, és legfeljebb valamiféle hullarablásra gyanakszanak. Erről árulkodik Mária tragikomikus kérdése, aki a kertésznek vélt feltámadott Krisztuson kéri számon a holttestet: „…ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elhozom.” (Jn 20,15)

Sajnos kétezer éve fenyegeti a kereszténységet, hogy Ura emlékének őrzője, konzerválója, balzsamozója akar lenni. Sajnos sok gyülekezetünk aktivitása kimerül abban, hogy igyekszik méltó módon karban tartani az Úr házát, templomát, „emlékművét”, nyugvóhelyét… Gyakran ennek megfelelően biztosítjuk a komor, életidegen, néha már egyenesen gyászos atmoszférát istentiszteleteinken. Nem ritka, hogy a temetés a gyülekezet legszélesebb rétegeit megmozgató ünnep, mintha a halál lenne a legnagyobb hatalom a világon. Vajon hány gyülekezetünkben hirdetik ki a héten elhunytak, eltemetettek nevén kívül a frissen érkezett újszülöttekét is? Talán már evangélikus egyházunkban is csak a rossz hír a jó hír, mint a bulvársajtóban?

Attól tartok, napjainkban is aktuális Túrmezei Erzsébet diagnózisa a húsvét előtti lelkiállapot jellemző vonásairól:

Húsvét előtt… nehéz, szomorú léptek.

Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.

Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.

Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.

Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.

Húsvét előtt… kihamvadott remények.

Húsvét előtt… egy nagy: Minden hiába!

Bús eltemetkezés az éjszakába.

Ebbe a letargikus állapotba hoz döntő fordulatot a nyitott sírban a döbbent asszonyokra ráköszönő angyal: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahová őt tették.” (6. vers)

Ez az emberiség történelmében a valódi rendszer- és kormányváltás nyitánya: többé nem a halál az úr. Jézust nem lehet többé eltenni, eltemetni, kő, kövek mögé rejteni, síremlékekbe zárni. Neki adatik minden hatalom mennyen és földön, a halál egyszer s mindenkorra „ellenzékbe kerül”. A végső, az utolsó szó a feltámadott Úré, aki előttünk jár a hétköznapok Galileájában. Ő átvezet a halál sötét alagútján a mennyei otthon örök világosságába.

Hangzik a görcsoldó biztatás: „…menjetek el, mondjátok meg…” (7. vers) De az asszonyok egyelőre nem mennek, hanem remegve elfutnak, nem mondanak el semmit, hanem döbbenten hallgatnak. Felvetődik a kérdés: akkor hogyan jutott el mégis hozzánk a feltámadás evangéliuma?! Ki hengerítette el a némaság bénító kövét? A válasz meglepően egyszerű: kizárólag a feltámadott Úrral való találkozás, kommunikáció, az ő élő és ható igéje teremtheti meg szívünkben a húsvéti hitet. Ezt látjuk Mária, Péter, Tamás, az emmausiak és a többi tanítvány életében. Erre lehet nekünk is jó esélyünk 2006 húsvétján, ha nem a halott Jézus emlékét keressük, hanem komolyan vesszük Scholz László húsvéti énekének bátorító biztatását: „Ő kormányoz múltat, jelent, / S kezében az ítélet. / Úgy ébredj minden reggelen, / Hogy életed húsvét legyen. / Támadj fel, drága népe!” (EÉ 225,4)

Gáncs Péter