Keresztény szemmel

Ha nyelvileg megkérdőjelezhetően is, új kifejezéssel gyarapodott megbolydult világunk szókincse: ártatlanság(i) komplexus. A szószerkezet második feléről érdemes megjegyezni, hogy érzelmek, szenvedélyek, sőt indulatok rejtélyes összekapcsolódásának elnyomására való törekvés mechanizmusa. Az ártatlanság pedig legősibb emberi vágyunk, s ma is virul, bár vehemensen tagadjuk.

„Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött” – jelenti ki a verekedő gyerek elképedt szüleinek. A helyzet világos kellene, hogy legyen számukra: a másik ütött, verekedett – én ártatlan vagyok. Engem meg kell értenetek! Megvertem? – Hát engem is vertek gyerekkoromban. Loptam? – Hát engem meg hányszor loptak meg? Gyűlöltem? Hát még mennyire gyűlöltek engem? Nem szerettem? Engem se szerettek soha…

S a szülők hirtelen felfedezik, hogy gyermeküknek nincs „bűntudata”: elemel, tönkretesz valamit, csal és hazudik – mindezt szemrebbenés nélkül! S gondolkozás nélkül nevezi meg a vétkest: mindig a másik az. Sokszor dőlnek be neki a szülők: hát persze, gyerekcsíny! Nem kell tragikusan venni a dolgot. Elvégre hadd tanuljon meg védekezni és a maga lábán megállni a gyerek… Félve veszik azonban észre, hogy egyre gyakrabban hangzik el a „megnyugtatásra” szánt mondat: ártatlan vagyok. A másik az oka: a barát, az osztálytárs, a testvér.

A bíróságon folytatódhat és ismétlődhet a jelenet: „Téved, bíró úr, ha ezt a tettet a nyakamba akarja varrni” – s a bíró csaknem tanácstalanul nézi a vádlott makacs, konok ábrázatát: hogy lehet, hogy ez az ember nem ismer valamiféle megbánást?… Éppen ennek ellenkezőjeként jön a mondat, leereszkedően „jóságosan”, a bírónak szólóan: „Ne is gyötörje magát, más volt a tettes, nem én. Én ártatlan vagyok!”

A törvényszéki tárgyaláson kritikus esetekben a védelem szerves része a szakértői vélemény. Igen sokszor azonban ide lyukad ki: Ölt? – Apakomplexusa volt. Megerőszakolt valakit? – Őt is megerőszakolták. Deviáns lett? – Hát nem törődött vele a társadalom. Csalt? – Hát ki nem csal manapság? Rabolt? – Brutális volt hozzá az apja, alkoholista az anyja. Fel kell menteni, hiszen önhibáján kívül lett olyan, amilyen, s tette azt, amit elkövetett. Csak nem felelhet mindezért? Végső soron ő az áldozat. Vagyis ártatlan.

Megcsúsztatott néhány milliót a cégnél? – Személyes ügyei voltak, végrehajtó fenyegette, segített hát magán és a családján, ahogy tudott. A körülményei kényszerítették rá. De különben megbízható munkatárs volt mindig. Majd elrendezi az ügyet, hiszen alapjában véve ártatlan ő.

Öt éve kapja már a neki járó szociális segélyt. Tulajdonképpen törvénytelenül, hiszen mellesleg „feketén” nagyon jól keres. Megkárosítja a közt, az államot? Hogyhogy? Hát nem kötelessége az államnak, hogy segítse őt? Azt a kis „mellékest” pedig igazán ne irigyeljék tőle. Ő ártatlan.

Nincs társadalmainkban réteg, amely ne ismerné a maga „eseteit”. Szereplőik közös vonása, hogy egytől egyig mind ártatlanok. Ártatlansági komplexusunkat tökélyre vittük. S nem vettük észre, hogy a komplexus a konfliktussal rokon.

Hogy is kezdődött? „Mezítelen vagyok.” (Azaz: miért nem teremtettél meg rögvest ruhástul?) – „Az asszony adott ennem a gyümölcsből!” (Azaz: kellett neked őt nekem adnod?) – „A kígyó ámított el.” (Azaz: ettől a csúszómászótól is megkímélhetted volna teremtett világodat.) És hogy folytatódott? „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” (Azaz: úgy kell neki, ha csak a birkapásztorságig vitte, és se vetni, se szántani nem tud.)

Jól bevált receptünk van: a szégyenérzetet csupán belénk nevelték, verjük ki hát a fejünkből! Más tulajdona? Csupán megrablása a közösnek! Visszaszerezhető bármikor! – A tisztesség? Itt ragadt polgári csökevény, idejét múlta! Kiirtandó!

Ajánlatunk: egyenesség helyett kibúvó, korrektség helyett kiskapu, belátás helyett rákenés – ez a modern „megoldás”.

Még böjtben sem tudjuk rászánni magunkat annak elismerésére, hogy más út is van? „Vétkemet bevallám néked… – és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32,5; Károli-fordítás) Igaz: nagyon régi recept, de már sokan kipróbálták. Eredményesen.

Gémes István