Evangélikusok

Idős házaspárt szólított magához az Úr. Március 26-án Martos Ödön nyugalmazott evangélikus lelkész is meghalt – tizenhét nappal felesége, Prőhle Róza elvesztése után.

Ha valaki befejezik földi életét, önkéntelenül mérleget szoktunk vonni. Beteljesítette-e küldetését? Felelősen, jól sáfárkodott-e a rábízott talentumokkal? Hangsúlyosabb ez a felelősség, ha olyan emberről van szó, akire hivatásánál fogva a lelkek nemesítése van bízva.

Martos lelkész nem alkotott világra szóló, rendkívüli életművet, de elkötelezetten munkálkodott. Pályájára visszatekintve két éve a következő sorokat írta egykori gyülekezetének Sárvárra: „Nem kezdtem készületlenül. A harmincas években ösztöndíjasként, addigi tanulmányaim kiegészítéséül Németországban Erlangenben és Lipcsében három szemeszteren át hallgathattam Althaus, Elert, Sommerlath professzorok előadásait. Különös ajándék volt számomra, hogy két félév között nyáron igen áldásos hónapokat tölthettem Bethelben (Bielefeld mellett) a jó nevű szeretetintézményben mint önkéntes ápoló. Később hat és fél éven át voltam Sopron-Kőhidán fegyintézeti lelkész. Sárváron Kapi Béla püspök úr támogatásával, ajánlásával választottak meg. Beiktatásom 1943. augusztusában volt.”

Ez a szolgálat átfogta a világháború végnapjait, az egyházi iskolák államosítását, az ’50-es évek kendőzetlen állami vallásellenességének időszakát, emberpróbáló időket harminchárom éven át 1976-ig, majd további hét, Celldömölkön töltött esztendőt.

Törekvéseiben hatvannégy éven át hűséges társa volt felesége, Prőhle Róza, aki A hit világa szerzőjének, D. dr. Prőhle Károly soproni teológiai professzornak a leánya és képzett tanítónő volt. Szűkös körülmények közt, tisztességgel hat gyermeket neveltek fel.

Szintén fent idézett levelében írta a következőket Martos Ödön: „Minden nehézség ellenére úgy érzem, hogy szolgálatom Sárváron és a fíliában, Bogyoszlón – vagyis a mai Rábapatyon – áldásos, korántsem hiábavaló tevékenység volt. Prédikációimat soha nem a kenetteljesség jellemezte, hanem az, hogy példák elmondásával, mintegy a gondolkodásra hatva győzzem meg hűséggel templomba járó híveimet.

Nagy hálával tartozom feleségemnek, hogy vállalta nemcsak a gyermeknevelés gondjait, a háztartást, sőt olykor a mezei munkákat, hanem átvette a kántori teendőket, fáradhatatlanul segített a lelkészre rótt hivatali munkákban és a hívek meglátogatása, sok-sok hozzánk forduló ember lelki gondozása, bátorítása terén.

Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik emlékeznek, gondolnak rám és Rózsi nénire, hogy az együtt töltött évek alatt áhítatban, szeretetben együttműködtek velünk.”

Szelídségük, közvetlenségük, emberi tartásuk legyen példa mindenki számára, hogy miként lehet és kell helytállni, hiszen korunk homályos ösvényekre csalogató kihívásai közt segít eligazodni a hit világossága.

Martos Gábor