Evangélikusok

Az élet Ura március 25-én magához hívta szolgáját, Hernád Tibort. A gyászhír emlékeket kavart fel bennem is. Életem egy izgalmas szakaszát kísérhette ő nyomon, s tudom, azóta sem feledkezett meg rólam…

Hernád Tibort „kapernaumi századosként” ismerhettem meg. A Gyenesdiáson lévő Kapernaum Szeretetotthon és Üdülő vezető lelkészeként fontosnak érezte azt, hogy a szolgálat segítése és a papgyerekek felkarolása végett maga köré gyűjtsön fiatalokat. A vendégek fogadása, az öregek ellátása, a konyha vezetése, az áru beszerzése rengeteg energiát igényelt tőle. Tudtuk, hogy amíg nincs egészen csend a házban, nem fekszik le ő sem – s mindenkinél korábban kelt. A sok fizikai munka mellett mindennap áhítatot tartott az otthon ebédlőjében. Leült, megpödörte a bajuszát, és érces hangján elkezdte az éneket. Ízesen, mesélve beszélt. „Azt szeretem, ha dagadnak a falak!” – mondta, amikor újabb vendégek érkeztek az üdülőbe. Kapernaum „századosa” mindent megtett azért, hogy a vendégek lelki táplálékban is részesüljenek a testi felüdülés mellett.

Még középiskolás koromban mentem először Gyenesre. A nyaralók között és a szeretetotthonban volt bőven munka. Egy alkalommal – amikor nagyon rossz idő volt – a vendégek szórakoztatására esti programként bemutatta különleges leveleit. Az egyiket „Kapernaum” címzéssel látták el – Izraelt is megjárva érkezett meg hozzá. Emlékeim szerint az egyik levelének ez volt a címzése: „Nagybajuszú bácsi – Keszthely mellett”. (Életem regénye című könyvében csak ezt találtam meg: „Tibor bácsi, Balaton mellett”.) Megkapta. Mert őt, Hernád Tibort, az evangélikus lelkészt az egész környéken ismerték, szerették.

Lelkészi pályája 1944-ben kezdődött. Rövid fóti szolgálat után Budahegyvidéken volt segédlelkész, majd Elek és Tállya volt a szolgálati helye. Ezután került az akkor nehéz helyzetben lévő Kapernaumba. Nem érkezett egyedül, hisz felesége, Edit néni 1947-től támasza volt a nehéz szolgálatban, s négy gyermekük is született Eleken és Tállyán. Kedvessége, humora miatt nemcsak az otthon lakói és dolgozói, valamint a vendégek szerették: ismerte őt szinte egész Keszthely, és tisztelte őt Gyenesdiás népe. Ő pedig a fáradhatatlan szolgálata mellett még néprajzi kutatásokkal és helytörténeti munkával is szolgálta a környezetét.

1975-ben – a gyenesi munkában megfáradva – kért újra gyülekezeti szolgálatot. Így lett a Veszprémi Evangélikus Egyházközség lelkésze. 1977 nyarán azonban újra együtt szolgálhattam vele Kapernaumban, mert csak az ő személye lehetett a garancia arra, hogy az átmeneti helyzetben az otthon és az üdülő zavartalanul működjön. Ebben az évben jelentkezett először cukorbetegsége. 1991-ig végezte hűséggel a gyülekezeti szolgálatot Veszprémben, Almádiban és a szórványokban.

Nyolcvanötödik életévében elment most közülünk. Kezembe vettem élete regényét, s abból életének általam nem ismert epizódjai is megelevenednek. Magam elé képzelem kedves arcát, nagy bajuszát, fülembe cseng hangja, s nekem – ki csak az életem egy szakaszában voltam mellette – hiányérzetem van. Ezért azokra gondolok, akik sokkal közelebb álltak hozzá, szeretteire, családjára, s imádságos szívvel osztozom hiányukban, gyászukban.

Könyve végén ezt olvashatjuk: „Nem tudom, hogy meddig tart a kegyelmi idő. Mikor ássák meg a síromat. Addig is szolgálni szeretnék, míg nem mondja kenyéradó mennyei Gazdám: »Szolgám! Elég!«”

Most mondta. S ő hazatért. A „kapernaumi századostól”, Hernád Tibor bácsitól búcsúzunk most a viszontlátásig! A veszprémi temetőben D. Szebik Imre nyugalmazott püspök igehirdetésével vett tőle búcsút a család és az egyház népe.

Bence Imre