Keresztény szemmel

Azon az estén sietnem kellett előkészíteni a fürdővizet András fiamnak, hiszen indult a vonatom. A babakád már készen állt, amikor arra lettem figyelmes, hogy a gyermek nincs sehol. Mint gyakorlott szülő azonnal tudtam, hogy ha egy csöppség csendben van, az mindig gyanús. Utánaeredtem hát, és meglepődve láttam, hogy ezúttal nem csínytevés a csend oka, csupán a legutóbbi Evangélikus Élet címlapja kötötte le figyelmét alig tizenöt hónapos fiamnak. Még akkor is hetilapunkat „olvasta”, amikor fényképezőgépemmel visszatértem hozzá. „Apja fia” – gondoltam, de most már tényleg sietnem kellett, mert éppen hetilapunk szerkesztőbizottsági ülésére siettem Budapestre. Ha megtehetem, ilyenkor egy estére én is gyermekké válok: Tatabányán, a szülői házban töltöm az éjszakát, és onnan utazom tovább reggel.

Ezen a szerda estén is így történt. Kimentem az állomásra, de mert ezúttal nem kellett sietnem, személyvonatra váltottam jegyet. Annak ellenére, hogy megtudtam: a Duna magas vízállása miatt egy szakaszon csak a gyorsvonatokat engedik közlekedni, ezért erről – Komárom és Almásfüzitő között – vonatpótló autóbuszra kell majd átszállnom.

Akár újságíró az ember, akár lelkész, néha ki kell lépnie megszokott környezetéből, és meg kell néznie, miként élnek azok, akikről ír, akiknek prédikál. Néha jó „elveszni” a tömegben, hallgatni, figyelni, hogy miről beszélgetnek. Ezen az estén azonban a miniszterelnök-jelöltek vitája zajlott, s a magammal vitt rádión hallgatott közvetítés teljesen elvonta a figyelmemet a külvilágról. Csak arra eszméltem, hogy a jegykezelő leereszkedik hozzám, és integetve jelzi: el ne felejtsek majd átszállni a buszra. Így érkeztünk meg Komáromba.

A kis csapat – a kalauzok és vagy kéttucatnyi utas – átszállt az autóbuszba, Almásfüzitőn pedig szépen leszálltunk a buszról, és felszálltunk a ránk váró, Budapest felé tartó személyvonatra. Telt-múlt az idő, fél óra, ötven perc…, és a szerelvény csak nem akart elindulni. Amíg a vitaműsor közvetítése tartott, nem érdeklődtem várakozásunk oka felől, amikor azonban véget ért, elindultam megkeresni a kalauzt. Tőle azután megtudtam, hogy azért veszteglünk már vagy egy órája, mert Komáromban egyvalaki kivételével mindenki átszállt a vonatpótló autóbuszra – de aki lemaradt, az történetesen a mi mozdonyunk vezetője volt… Tehát meg kellett várnunk a következő gyorsvonatot, hogy elhozza a mi mozdonyvezetőnket (!).

Nem tudtam, nevessek vagy bosszankodjam-e a dolgon, mindenesetre eszébe juttattam a kalauznak, hogy amikor az amerikai filmekben a pilóta rosszul lesz, mindig találnak egy utast, aki tud repülőgépet vezetni. Azt javasoltam tehát neki, hogy menjünk végig a vonaton, hátha találunk valakit, aki tud mozdonyt vezetni…

Szerencsére kis idő múlva megérkezett a gyors, s így immár minden akadály elhárult, hogy a mi személyünk is elinduljon. A jelző szabadra váltott, a szerelvény lassan megmozdult. Én pedig eltűnődtem, hogy valóban milyen jó kilépni megszokott környezetünkből, és megnézni, miként élnek azok az emberek, akikről írunk, és akiknek prédikálunk. Mert nem a templomok csendjében rejtőzik az igazi Magyarország, hanem kint az utcán, a „nagybetűs” életben. Miközben pedig azon folyik a vita, hogy ki alkalmasabb az ország vezetésére, addig a mi vezetőnk a gyorsvonat első osztályán követ ráérősen bennünket. Bennünket, személlyel zötykölődő, átszállásokra kényszerített utasokat. A Duna meg csak árad, egyre árad…

Menyes Gyula